Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-08-12 14:27:29
Amint arról egy előző cikksorozatomban (Erdélyi Napló, 2002. szeptember 24–október 29.) már beszámoltam, dr. Hideo Matsumoto professzor, az Oszakai Orvosi Egyetem elnöke 1990. május 26-án Clevelandben a III. nagy szittya történelmi világkongresszuson tartott előadásában elmondotta, hogy „a hun egy különleges nép, mely északtól délig egyedülálló fokozatos génmódosulást (geno-cline) mutat. Ennek fő oka az, hogy a mérhetetlen kínai földterület lakossága 93 százalékban hun, mely 55 kisebb nemzetiségből áll.” Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a hun nép nem tűnt el a történelem színpadáról – ahogy ezt a történészek ezerötszáz esztendőn át állították –, hanem mongol keveredéssel milliárdos létszámban ma is létezik. Ezért napjainkban, amikor mindinkább úgy tűnik, hogy Kína előbb-utóbb a világ vezető nagyhatalma lesz, nem érdektelen a lakossága túlnyomó többségét alkotó hun nemzetiségről egy-két szót ejteni, már csak azért is, mivel a magyarsággal való rokonsága elvitathatatlan.
A hunok ural-altáji nép, mely Belső-Ázsia északkeleti részeiben az Amur és Szelenga vidékéről származik. Kínai források a Kr. e. XII. század óta említik őket. Ellenük építtette Sihoang császár Kr. e. 220-ban a kínai nagy falat. A IV. század derekán nagy népmozgalom indult Ázsia belsejéből, s ez dél és nyugat felé tolta a hun törzseket. A keletiek, a fehér hunok India felé szorultak, a nyugatiak pedig az Alsó-Volga vidékére. Itt megdöntötték a keleti gótok nagy birodalmát, és 378 körül egészen az Al-Dunáig nyomultak. Három testvér: Bendegúz, Oktár és Rugha volt az uralkodójuk. Rugha volt közülük a jelentősebb, aki 433-ban váratlanul meghalt, s akkor Bendegúz két fia, Attila és Bléda lett az uralkodója annak a hatalmas területnek, mely a Kaszpi-ttengertől a Rajnáig és az Al-Dunától a Balti-tengerig terjedt. Attila halála után (453) felbomlott a nagy barbár világbirodalom. Attila legidősebb fiát, Ellákot jelölte ki utódjának, de több fia, így Dengezik és Irnák is igényt tartott az uralkodásra, s ezt a viszályt kihasználva, a meghódított germán fejedelmek fellázadtak ellenük, s a pannóniai Netád folyó mellett leverték a hun sereget. Ebben a csatában esett el Ellák s vele együtt harmincezer hun vitéz. Akik megmaradtak, azok az Al-Duna vidékére húzódtak vissza. A királyuk Dengezik lett. Néhányszor megtámadta a gótokat, s egy ilyen alkalommal esett el 464-ben. Ezután megkezdődött a délorosz pusztákra való visszavonulás. Itt kezdődött el az ugor törzsekkel való keveredés, a magyarokkal való rokonság.
A hunokról számos legenda járta be a világot. A latin legendák a népvándorlás minden borzalmát Attila személyével kötik össze. Szerintük ő volt „Isten ostora”. A germán mondák szerint Attila bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkű uralkodó volt, páratlan a maga korában.
A történészek véleményei megoszlanak. Egyesek szerint Attila „az ázsiai nomád fejedelmek eszmekörében élve” magát az ég fiának képzelte, s jogot tartott a világuralomra. Marczali Henrik szerint Attilában legalább annyi alkotó elem volt, mint romboló is. Szerinte mint hadvezér nem tartozott a kiválók közé. Nem mérhette magát Dzsingisz kánhoz, Batuhoz, Timurhoz, de még Bulcsúhoz sem. Kardvívásra csak nagy ritkán bocsátkozott és döntő csatában csupán egyszer vett részt, Catalaunumnál, de ott sem győzött. És az sem igaz, hogy Leó pápa követsége állította meg Róma alatt, hanem a pestis. Egyetlen nagy katonai sikere Aquileja elfoglalása és lerombolása volt. Ezzel szemben Bury cambridge-i professzor óriásnak tartja Attilát, úgy is mint embert, úgy is mint államférfit.
Marczali Henrik szigorúan ítélkezik Attila fiát, Dengeziket illetően is, akit dobrudzsai útonálló rablók fejedelmének nevez, aki így is fejezte be életét.
Az egykori hun birodalom tündöklése, majd eltűnése már régen történelem. Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy a történelem mennyire manipulálható. Eggyel azonban számolni kell, és ez a kínai valóság. Az a Kína, amelynek milliárdnyi lakossága többségében hun eredetű. A mondás szerint pedig a vér nem válik vízzé. A hunok visszanéznek.