A húsvét illata

Emlékszem, egyszer későre, május elejére esett a húsvét, és már virágba borultak a fák. Csodaszépek voltak az almafák, a meggyfák, terjengett a levegőben a virágzó fák, a zöldellő kertek illata. 

Emlékszem, egyszer későre, május elejére esett a húsvét, és már virágba borultak a fák. Csodaszépek voltak az almafák, a meggyfák, terjengett a levegőben a virágzó fák, a zöldellő kertek illata. Péntek, szombat, a nagyhét jeles napjai. Böjtös napok. Nagyanyám már beküldte a közeli faluról az aszalt gyümölcsöt, almát, körtét, szilvát. Ezekből főtt a nagypénteki gyümölcsleves. És pattogott a kukorica, a kakas. Igazi csemege volt, tele kosárkákkal kaptunk. Még hal is sült, és vasárnapra előkészítve a kamra cementjén hűsölt a fél bárány. Szombaton kalácssütés. 5-6 pirosra sült foszlós kalácsot takargatott anyám az asztalon. Hajnalban kelhetett, hogy megdagassza, délre már készen voltak, következett a diós-mákos, a töltött káposzta összeállítása, göngyölgetése. Lassú tűznél főtt, nem barnulhatott meg, szép fehéren kellett maradnia a szálas apró káposztának. A savanyú káposzta hordóból, a pincéből származott. A sonka, a füstölt karaj megfőzve, hidegen, mindig ugyanabban a porcelántálban várta, hogy felszeleteljék majd szombaton este, a késői vacsorához.

A tojásokat nálunk nagypénteken illett festeni. Ahhoz is idő, türelem, nagy gondosság kellett. Nem volt velük bűvészkedés, csak egyszerűen piros, zöld, kék festékbe mártogattuk, olykor lehúzós képet ragasztottunk rájuk, vagy hagymahéjjal márványosra sikerültek. A cseréptálba elvetett búza is kihajtott akkorra, elhelyeztük benne a tojásokat, apró sárga pelyhes csibékkel, csokoládényuszikkal, színes tojáscukorkákkal raktuk körül. És ott volt még a selymes barka, nagy csokrokban a húsvéti virág, nárcisz, tulipán.

A sütemények

A húsvéti sütemények egyediek voltak, volt köztük, amit csak erre az ünnepre sütött anyám. A legfőbb és elmaradhatatlan az isler és a vaníliás kifli, a vége csokoládéba mártogatva, a non plus ultra és a huszárcsók. Ezek különleges szerepe abból is kitűnt, hogy recéspapír kosárkákban díszelegtek. A huszárcsók egyedül valódi magyar sütemény lehetett, nevét tekintve. Különleges, omlós vajas karika volt, közepén egy finom befőttből származó meggyszemmel, eperszemmel.

A non plus ultra lekvárral összeragasztott habcsókos apró sütemény, nehezen készíthető, de egyből befalható gyönyörűség. Mondanom sem kell, hogy ezek elhelyezése a süteményestálakon ugyancsak díszítőmunka volt. Mindez pedig az „öntözőknek” készült, kínálgatásra a snapsz vagy a császárkörtelikőr mellé.

Az ünnepi asztalra a húsvéti torta került, ami rendesen narancstorta volt. Meg nem tudom mondani, bár kérdezősködtem felőle, hogy miért éppen narancstorta a húsvéti.

Az ünnepi asztal, az étrend

Aranyló húslevessel kezdődött, hajszálvékony házi metélttel, azaz vékony laskával (nem tészta!) benne. A levesben főtt illatos zöldségek, az omlós főtt hús külön tálon, a szószoscsészében tormaszósz vagy paradicsomszósz, és az igazi főétel nagy sültestálon a töltött bárány. Ehhez csak és kizárólag krumplisaláta járt. Egyenletes karikákra vágva, vékony hagymaszeletekkel, főtt tojással körbe, kevés pirospaprikával megszórva, savanykás lébe áztatva, mindenki külön tálkába vett belőle.

Később, amikor elkerültem otthonról, és éppen az ünnep szombatjára vagy vasárnapra érkeztem haza a régi illatok, a terített asztal mellé, megfordult a fejemben Lesage „sánta ördöge”*, amikor a háztetőket felemelve bepillantott egy város lakóinak életébe. Vásárhelyen ilyen terített asztalokat láthatott volna húsvétkor, nem tudott volna ellenállni annak, hogy megkóstolja a báránysültet, megízleljen egy krumplikarikát, és bizonyára sok-sok fedél alatt csak ilyen ételeket kóstolhatott volna. Esetleg diótortát a narancstorta helyett, bárány-fejlevest tárkonyosan a húsleves helyett. A háziasszony a templomból jött haza, de előtte megterítette az asztalt. „Részt kívánok a könyörgésből” – ezzel lépett be, és máris rendezte a szalvétákat, szelte a kenyeret.

A régi pillanat, az eltűnt idő varázsa

Aki nem olvasta Proustot, Az eltűnt idő nyomában** című folyamregényének legalább az első kötetét, hogy megismerje Swannt, a regény hősét, sohasem érezhette a madeleine (francia teasütemény) csodálatos illatát, vagy nem vélte felfedezni a teába mártott sütemény ízét. Ugyanígy, aki nem evett húsvétkor töltött bárányt, aprósüteményt Vásárhelyen, nem tudhatja, milyen a város régi utcáinak virágillata, milyen az öntözés (nem locsolkodás), nem hallotta egyszerre négy templom harangszavát. Itt még akkor is érezhette volna a Feltámadás valóságát, amikor az ortodox húsvétkor olyan mélységes meggyőződéssel köszöntik egymást az emberek: Krisztus feltámadott.

Az eltűnt idő mindig gazdagabb a mainál, a húsvét ünnepe olykor emlékké válik, de a családok élő hagyományként őrzik, valami mindig megmarad belőle.

A húsvétnak sok a jelképe: a kereszthalál, a gyász, a böjtölés, a nagyhét imái, a zsidó pészach ünnepe, a rabszolgaságból való kivonulás, a gyertyagyújtás, az elnémuló harangok, amikor azok „Rómába vándorolnak”, az áldozati bárány, a polgárosult életformában az ajándékozó nyúl és végül a piros tojás, húsvét másodnapja, az öntözés, a víz tisztító, termékenységet segítő varázsa. A tiszteletadás az öntöző – akár idős, akár fiatal, mindig versbe foglalt – jókívánsága: 

Boldog ünnepeket ezen szent napokra!

Köszönjük e háznak tisztességtételét,

Hogy minket fogadtak, mint húsvéti vendég.

Jézus feltámadott, nagy örvendezéssel

Áldjuk hát az Istent hangos énekléssel.

Kárt, bút, bánatot sose szenvedjenek,

Mind földön, mind mennyben boldogok legyenek.

(Korondi öntözővers, részlet)

 *Alain René Lesage keretes regénye: A sánta ördög (1707)

**Marcel Proust (1871-1922) folyamregénye: Az eltűnt idő nyomában (1913)