Húsvétvasárnapi bolhapiac

Idén az ortodox egyház a Julianus-naptár szerint egy hét eltéréssel, április 12-én, vasárnap ünnepelte Jézus feltámadását. Az ortodox egyházi elöljárók legnagyobb ünnepüknek tartják a húsvétot, idén azonban ez mit sem változtatott a marosvásárhelyi Sziget utcai bolhapiac megszokott rendjén.

Fotó: Szer Pálosy Piroska

Idén az ortodox egyház a Julianus-naptár szerint egy hét eltéréssel, április 12-én, vasárnap ünnepelte Jézus feltámadását. Az ortodox egyházi elöljárók legnagyobb ünnepüknek tartják a húsvétot, idén azonban ez mit sem változtatott a marosvásárhelyi Sziget utcai bolhapiac megszokott rendjén.

Kedves ismerősöm nyugdíjpótlásként jómódú kalapos gáborokat fuvaroztat. Mint mondja, ennyire bőkezű és becsületes munkáltatói talán sosem voltak. Tőle értesültem, hogy az ortodox húsvétvasárnap ellenére megtelhet élettel a megyeszékhelyi ócskapiac. Azzal a meggyőződéssel indultam el, hogy az ünnepek ünnepén még a fű sem nő. Tévedtem. Meglehetősen sokan voltak a Maros-parti bolhapiacon. Nem egymásra taposós tömeg hullámzott, de ahhoz elegendő ember lepte el a teret, hogy négylábú kedvencünk a zsibongó emberáradat láttán, vagy a vegyszerszagú használt holmik miatt megtorpanjon és egy lépést se akarjon a csődület irányába tenni. Pár méternyi ölben sétálástól azonban meggyőződött, hogy a hangzavart tetéző rikkancsok testi épségére ártalmatlannak tűnnek, végül a bolhapiaci körsétát tappancskáin tette meg hősies kitartással.

Bámészkodókat, turkáló anyákat, lányokat, mindenféle kategóriájú árusokat kicsalt a verőfényes vasárnap. A felhozatal ezúttal is bőségesnek mutatkozott, a legváltozatosabb minőségű ruhaféléktől lábbeliig, illetve háztartási cikkekig, mezőgazdasági gépekig, fűnyírókig, kerékpárokig, antik tárgyakig. A nyugati civilizáció minden elképzelhető és elképzelhetetlen, használtan kidobott, avagy újan megunt és kihajított szemetéből lehetett ezúttal is pénzért válogatni. Lehetőség nyílhatott hasznos dolgok beszerzésére, illetve csak azért vásárolni, mert „öt lejért kár ott hagyni azt a zakót” , vagy „három lejért elviszem a két pólót, majd jó lesz valakinek”, de „ez tiszta bőr, megéri a húszat-harmincat”… Feltűnő volt a gáborok árukínálása, amint a három darabot öt lejért, kettőt három lejért jellegű rögtönzött akcióikat rikoltozták román nyelven a tömegbe.

– Miért kiáltozzák románul az ajánlataikat, hisz ma ortodox húsvétvasárnap ünnepe, kétlem, hogy román anyanyelvű vásárlókra számíthatnak – jegyeztem meg az egyik hetyke bajuszosnak.

– Higgye el, naccsága, amit ma eddig árultam, mind rományoknak adtam el – jött a válasz, amit hitetlenkedve bár, de elfogadtam.

A táskákat árusító menyecske szerint, az ünnepek ellenére, meglepően sokan választották a bolhapiacot. Az árusok a szép időnek tudták be a nagy érdeklődést, bár abban mindannyian egyetértettek, hogy az ortodox keresztények általában jobban betartják az ünnepeiket.

A használt lábbeliknél, akárcsak a többi terméknél, másfél óra leforgása alatt tizenöt lejes árcsökkentést is eszközöltek az árusok. Mint egyikük mondta, elég jól árultak, erre nem is számítottak, egymásnak adták a hírt, hogy gyűlnek az emberek, és végül nem bánták meg, hogy kijöttek. A délig eladott legdrágább cipő ára hatvanöt lej volt, de új és márkás… Közben egyik-másik lábbeliárus úgy sorolja a cipőmárkákat, akárcsak egy stylist.

– Honnan szerzik be a használt lábbelit és mennyiért? – faggatom egyik szép arcú rokolyást.

– A helyi lerakatokból, Kolozsvárról, Nagybányáról, kilóját 28-30 lejért. Huszonöt-harminc kilós zsákokból legalább hatot vásárolunk ahhoz, hogy bő választék legyen. Legalább hatszáz lejre kell vásároljunk árut – vág közbe a családfő, már csak azért is, hogy biztos információt szolgáltasson.

– Az ellenőrzésekkel hogy boldogulnak? Pénztárblokk, nyugta…, lábgomba…? Magukat nem riogatja a korrupcióellenes ügyészség csapata? – kérdem.

– Az ellenőrzésekkel nincs gond. Van papírunk, csinálhatjuk. A gomba legyen a nagybani forgalmazó gondja.

– Gondolom, családi vállalkozást igazoló papírjuk van…

– Igen, igen, van engedélyünk, hogy árulhatunk. És az eddig elég is volt. Hogy adhatnánk mi kasszabont? Azért, hogy kelljen sorba álljanak az emberek kasszabonért itt, az ószeren? Jól nézünk ki… – mondta egyik kalapos mintegy önigazolásképp.

A Maros-hídon az Egyesülés negyed felé tartok négylábú társammal, mikor éles füttyszó és harsány kiabálás állít meg. A híd alatt egy hosszú rokolyás két suhancával halad, a fülsiketítő füttyszót és kurjantást ők produkálták azért, hogy megkérdezzék, hány óra. Egy óra lesz öt perc múlva, válaszolom készségesen.

– Mennyi??? Kettő?!!

– Nem, még csak egy – mutatom.

A lakásunktól pár száz méterre kutyatartó ismerőssel állunk meg szót váltani, a kutyák meg barátkozni. Beszélgetünk, ügyet sem vetve a pár méterrel odébb megálló házicigányra, aki asszonyával és purdéjával ácsorog, és közben valamit hadovál. Pár másodperc múltán ingerülten üvöltésre fogja, hogy miért nem figyelünk rá, mert harmadszor kérdi, hogy hány óra, és jól látja, hogy ott a csuklómon a karóra.

Na, erre én is megkutyáltam magam… Találja ki… Mert nem szeretem az önteltül pimasz hangoskodókat.