Időbeli körséta

Berekeresztúron és egyházközsége falvaiban a 17. század elején

A cím ötletét Mózes Edith 2018-ban megjelent kiváló és érdekes cikke adta. Jelen írás mintegy annak a folytatása, illetve történetileg az előzménye. Elfogadva az ott leírtakat és pontos adatait, újabb elemekkel kívánjuk kiegészíteni, bővíteni az olvasók ismereteit.

A tágabb értelemben vett nyárádmenti Berekeresztúr mindig kis falucska volt. Még ma is pár száz lakosa van. Az első katonai felmérés térképén (1769-73) mindössze körülbelül 25 házból állt. Neve eredetileg csupán Keresztúr volt, azonban a sok magyarországi és erdélyi, hasonló nevű falvaktól valahogy meg kellett különböztetni. Ekkor kapta a közelében lévő faluról, a mai Székelyberéről a Bere előtagot (románul: Bâra, németül: Kreutzdorf). Első írásos említése 1332-ben latin nyelven történt: Sancta Cruce, 1484-ben Kereszthwr, 1509-ben már a mai Berekereszthwr alakban rögzítették. Az elnevezés azzal kapcsolatos, hogy templomát a Szent Kereszt tiszteletére szentelték föl. (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1988. p. 199.) A helység magaslaton álló temploma építésének időpontja bizonytalan, egyesek 1332-t, mások 1385-öt adnak meg. A település neve viszont azt bizonyítja, hogy talán még jóval korábbi időpontról lehet szó. Hiszen előbb kellett lennie egy falunak, amelyik valamilyen megszentelt helyet (kápolna, fatemplom) épített, és erről nevezték el a lakói. Magának a kőtemplomnak a román–gót stílusa is azt bizonyítja, hogy korábban – a hajója akár már a 13. század végén készen állt – kellett épülnie, mint ahogy a neve írásos feljegyzésben ránk maradt. Az épületet később többször átalakították: bővítették, átépítették, restaurálták (a legutóbbiak 1790, 1900, 1974), mindez mikor előnyére, de inkább a hátrányára vált a műemlék épületnek. Eredetileg a római katolikus vallásúak emelték, és körülbelül kétszáz évig használták. Ebből a korból maradt ránk a restaurálásakor előkerült sok értékes rész: rovásírás, falba vésett nevek, események és dátumok, festményrészletek stb. Mivel Keresztúr és egyházközsége falvainak lakói a 16. században a reformáció hívei lettek, a templomot a református hívek kapták meg. A pontos évszámot ismét nem ismerjük, hiszen egy ilyen vallásváltásos jelenség nem ment egyik napról a másikra. A Magyar katolikus lexikon 1556-ot, mások csak általánosságban „1560 után” időpontot említenek. Az új hitre tért hívek szokása szerint ekkor festhették (meszelhették) le a falakat, amelyekről előkerültek a már említett szakrális és puritán, de az utókornak értékes részletek.

A templomnak három harangja volt. A két kisebbiket az első világháború idején elrekvirálták, azonban a legnagyobb, az 1542-ben öntött 15 mázsás mind a mai napig megvan. (Megmentéséről anekdota maradt fenn az ott lakók szájhagyományában.) Vele kapcsolatosan a községről szóló, eddig megjelent írások mind Orbán Balázs A Székelyföld leírása XII. – 1868 című könyvéből idézik az ő megállapítását, hogy ez a környék legszebb hangú harangja. Az azon lévő latin nyelvű feliratot is mind említik, azonban a harang hangolását senki sem – pedig ez fontos tényező lenne különlegessége igazolására. Mindenütt kiemelik, hogy a hangja messzire elhallatszik, ami érthető. Keresztúr templomát nagyon jó helyre építették, a többemeletes toronyban elhelyezett nagy harangot pedig bizonyára hozzáértő, mesteri kéz öntötte valahol.

Kőtemplomával a kis falu volt kezdetben a katolikusok, majd lett később a reformátusok anyaegyháza. (És nem egy nagyobb település, mint például Nyárádmagyarós.)

Az eddig megjelent, Keresztúrról szóló leírások mind egymástól veszik át azt az állítást, hogy a templomot hét község építette. Ezt a megállapítást azonban egyetlen korabeli, fennmaradt írásos dokumentum sem erősíti meg. Feltehetően mindezt csak utólag feltételezik, abból kiindulva, hogy az eklézsia a középkorban valóban hét községből állt, és mindegyiküknek viszonylag ez volt a legjobban megközelíthető település az akkori útviszonyokat figyelembe véve. Bár a magaslatra épített templom (talán vártemplom) megközelítése az idősebb híveknek nem kis erőpróbát jelenthetett.

Tekintsük át ezek után az egyházközség fíliáit, amelyek együttesen adták a gyülekezet híveit. Betűrendben ezek a következők (az ismétlődéseket elkerülendő, zárójelben megjegyezzük, hogy e településeken mikor építettek az egyes falvak lakói saját kőtemplomot vagy kápolnát a híveiknek):

Bere (Székelybere; 1842, korábban egy kis templomocska/kápolna volt 1733?), Kendő (1787), Mája (először fatemplom, majd 1860–68), Magyarós (Nyárádmagyarós; 1791–1866), Márkod (fatemplom, majd 1824–26), Selye (Nyárádselye; római katolikus 1722–87; református 1776–1800. Lakosainak nagy része katolikus maradt).

Mindezeknek az évszámoknak ellentmond Erdély első katonai felmérése (1769–73), amely térképen már minden településen jelölnek templomot, bár ezek talán mind fából készültek (?) Külön temetőt sehol sem rajzoltak be. Valószínűleg ennek az az oka, hogy – a kor szokása szerint – mindenütt a templom köré temették el az elhunytakat. Ez alól egyetlen kivételt feltételezünk, amelyet kissé részletesebben is említünk. A kis települések egyikén, épp Keresztúron élt egyetlen nemesi származású család: ez a berekeresztúri Keresztúry. Mind a nemesi előnevüket, mind pedig családnevüket a faluról vették. Nagy Iván családtörténete VI. kötetének 224. oldalán olvashatunk róluk nagyon szűken, csupán nyolc sorban. Nem lehettek nagyon gazdagok, ennek ellenére férfi és női tagjai olyan neves erdélyi családokkal kerültek házastársi kapcsolatba, mint például a Kornis, Veér, Tholdalagi, Lázár, Pongrácz famíliák. Feltételezzük, hogy csak nekik volt családi sírboltjuk a templom szentélye alatt. Ezt a – pontosan sehol meg nem nevezett és leírt – kriptát 1621-ben a pestisjárványtól való félelem miatt az erdélyi fejedelem rendeletére be kellett falazni. (Erre még később találunk kevéske utalást.) A Keresztúry családnak az egyházközségben ekkor még volt egy udvarháza, amelyet tagjai elhagytak. Tán épp a házasságkötések miatt előkelőbb kúriákba, kastélyokba költözhettek. Az elhanyagolt épületnek a romjai a 19. század közepén (1861?) még láthatóak voltak. A leírtak alapján és feltételezésünk szerint a templom alatti sírboltról ezért nem rendelkezünk későbbi, bővebb adatokkal.

Mindezek után érkeztünk el időbeli „körsétánk” második részéhez, egy több mint négyszáz éves dokumentum ismertetéséhez. Az eredetileg 1602-ben keletkezett okirat magyar nyelvű, stílusa, szóhasználata, igeragozási rendszere, egyéb archaikus elemei alapján már nyelvemléknek mondható.

A hét falu protestáns lakói mintegy összefogásuk jeleként leírattak egy „deliberatumot”, amely latin szónak végzés, döntés, határozat a magyar jelentése. Ez mind a mai napig megvan, ennyi év elteltével ma is féltve őrzik. Bocz József jelentette meg a Történelmi Tár 1885. számában (783-791. oldal), és írta át kora magyar helyesírására, azonban a törzsszövegen nem változtatott. Röviden szólunk az okirat történetéről. Az eredeti valóban 1602-ben készült, húsz pontba foglalt döntéssel, azonban a véglegesen átírtat lemásolás előtt némileg még módosították. Először 1606-ban kiegészítették egy 21. határozattal, majd 1624-ben és 1658-ban írtak hozzá, mielőtt 1662. június 30-án II. Rákóczi György aláírásával a Maros vármegyei megyegyűlésen kihirdették azt. De még ekkor is tettek a végére egy négysoros befejezést, idézzük: „…az úrnak napját tartozik a keresztény ember istennek jó formán szentelni józon elmével… szombat estéjén…senkinek ne légyen szabad dorbézolni, kalákázni, és táncolni”. Magát a határozatot a későbbiek folyamán minden esztendőben egyszer a megye gyűlésén felolvasták, ismertették, hogy a falvak lakossága ne feledkezzék el róla.

Orbán Balázs a közös határozat nyomdai ismertetése előtt már ismerte és olvasta ezen dokumentumot. Könyvében sokat idéz ennek kitételeiből. Éppen ezért a továbbiakban csak néhány nagyon lényeges elemet ismétlünk meg, és csupán a fontosabb, érdekesebb döntéseket ismertetjük. Mindezeket nem a leírt pontok sorrendjében, hanem témakörönként csoportosítva.

(Folytatjuk)

Dr. Fülöp László CSc

ny. tanár, Kaposvár