Zsanett különös szövetséget kötött az idővel. Megígérte neki, hogy nem sürgeti, és nem is marasztalja, cserébe a legnagyobb tapintattal suhannak el mellette az évek, évtizedek, úgy, hogy közben semmit sem kérnek, semmit sem viszek: sem a haja színét, sem az arcbőre tisztaságát, még a tekintetében bujkáló gyermeki derűt sem. Az öltözéke sem árulta el soha a korát, a színes jégernadrágok, laza pulóverek és tréningek ugyanis akármelyik tinilány ruhatárában megtalálták volna a helyüket.
– Amikor a fiam középiskolás lett, kiskosztümben akartam menni az első szülőértekezletre, talán mert úgy éreztem, hogy most már a külvilág előtt is fel kell nőnöm a szülői feladathoz – mesélte az ötvenes évei végén járó, mai napig kislányosan üde asszony. – Kivételesen éppen otthon volt a gyerkőc – máskor ilyenkor mindig valamelyik lakótelepi parkban, haveri körben „lógott” egész délután –, és ahogy meglátott, azonnal rám szólt, hogy öltözzek át, mert ebben a komor „göncben” nem vagyok önmagam. Végül farmerben és sportcipőben jelentem meg az összejövetelen, és persze a kedvenc válltáskám is velem volt, amin minden mozdulatra egy apró plüssfigura kezdett vidám hintázásba. Nem biztos, hogy igazán beleillettem abba az elit társaságba – így visszagondolva lehet, hogy ezt érzékeltették is velem, amikor képviselőket kellett választani a szülői bizottságba, és én is jelentkeztem –, de ennek akkor sem volt jelentősége, most meg pláne nincs. Sosem próbáltam elrejteni az igazi egyéniségem, és a hibáimat, hiányosságaimat sem szégyelltem. Például azt sem, hogy a velem egykorúaknál jóval később tanultam meg az óramutatók „kódrendszerét” – számomra ez tényleg olyan volt, mint egy hieroglifákból felépülő nyelv –, vagy azt, hogy melyik a jobb, illetve a bal kezem. Be is „szedtem” emiatt egy „szép” kettest harmadik osztályban tornaórán, de a rossz jegynek nem volt ösztönző hatása, ugyanis jóval később, a huszonéveim elején még mindig hadilábon álltam ezzel a „tudománnyal”.
– Volt ennek akkor már bármi jelentősége? – kérdeztem.
– A sofőrvizsgám szempontjából akár lehetett is volna – mosolyodott el beszélgetőtársam. – Kislánykoromtól vágytam arra, hogy autót vezethessek, így míg a szomszéd fruskák babáztak, én játékkocsikat tologattam a környékbeli fiúkkal. A sikeres érettségimet édesanyámék azzal jutalmazták, hogy kifizették a sofőriskolát. Nagyon élveztem a vezetési órákat, az oktatóm egy rendkívül kedves és vicces idős úr volt, aki mellett sosem stresszeltem. Aztán eljött a megmérettetés ideje. Az elméleti tudásommal nem volt baj, a „rendőrös” vezetés gondolatától azonban görcsbe rándult a gyomrom. Biztos voltam benne, hogy izgalmamban fel fogom cserélni az irányokat, amikor utasítást kapok a kanyarodásra, ezért filctollal rajzoltam a jobb kézfejemre egy apró „d” betűt, a balra pedig egy „s”-t, hogy azonnal reagálni tudjak a „dreapta”, illetve „stânga” szavakra. Amikor beültem az autóba, remegve igazítottam el az ülést, aztán bekapcsoltam a biztonsági övet, és próbáltam megálljt parancsolni az ideges táncba kezdett lábaimnak. Szerencsémre a vizsgáztató is rendes volt, akárcsak az oktatóm, és a ritmusra mozgó térdeim láttán megnyugtatott, hogy mindenkiből ezt váltja ki ez a helyzet. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy sikerült teljesítenem a feladatot, csak a parkolásnál „bénáztam” a végén, de a jogosítványt így is megkaptam. Azután gyakran vezethettem édesapámék Daciáját, még a nyári üdüléseiken is megengedték a szüleim, hogy én legyek a sofőrük. Időközben férjhez mentem, megszületett a fiunk, és a sok otthoni teendő, gyermeknevelés, házi munka mellett egyre ritkábbak lettek a volán mögött töltött percek. Pedig akkor már Volkswagenünk volt a férjemmel, mégis, ha sietnem kellett valahova, rendszerint taxit hívtam. Így tettem azon a délelőttön is, amikor egy fontos munkaügyi értekezletre kellett nagyon pontosan megérkeznem. Alig ültem azonban be az autóba, a lakásunktól pár percre lévő útkereszteződésnél nekünk jött egy gépkocsi. Pár pillanat volt az egész, igaz, úgy éltem meg, mint egy lassított filmben, de szerencsére nem történt nagy baj. Csak a bal vállamat ütöttem meg egy kicsit, ahogy hirtelen a jármű ajtajának dőltem, belém is égett az a mozdulat, úgyhogy most már aligha cserélném össze a jobb oldalamat a ballal – szaladt át egy mosolyfoszlány Zsanett arcán. – A sofőr is megúszta, és a másik járműben sem ért senkit súlyos sérülés. Az értekezletről persze elkéstem, mert meg kellett várnom a taxissal a rendőrséget, de a főnököm megértő volt. Azt hittem, ezzel véget is ért a sztori, amikor azonban pár hét múlva végre megkaptam a kocsink kulcsát a férjemtől – mert neki éppen nem volt útja házon kívül –, ahogy beültem a járműbe, erőt vett rajtam egy ismeretlen, leírhatatlan félelem. Szintre ráfagytam a kormányra a felismeréstől, hogy ez bizonyára a korábbi ijedtség következménye. Azután párszor még próbálkoztam, de mindig ugyanaz a pánikrohamszerű állapot lett úrrá rajtam, így egy idő után feladtam az egészet. Most azonban, a hatvanadik születésnapomhoz közeledve, úgy érzem, ideje újra megpróbálkozni a vezetéssel. Még gyűjtöm a bátorságot, de már kerestem oktatót, a sofőrkönyvem érvényessége ugyanis rég lejárt, újra vizsgáznom kell. Úgy gondolom, ha erőt veszek magamon, és megteszem az első lépést, a többi majd megy magától. Kicsit olyan ez, mintha visszafelé tolatnék az időben. Remélhetőleg majd az első alkalomnál ügyesebben parkolok.
