Időutak

Karácsonyi képeslapok, kifakult fényképek, rég elhasznált telefonkártyák között láttam újra. Kétoldalt felnyírt, hátul copfba kötött hajával, extravagáns szemüvegével kicsit sem emlékeztetett arra a masnis, komoly tekintetű kislányra, akivel gyermekkoromban születésna- pok és „télapójárások” alkalmával találkoztam. Egy fehér-fekete fényképet emelt fel az egyik régiséggyűjtő asztaláról, amikor ráköszöntem.   

– Ausztriában élek már három éve. A férjem odavalósi – árulta el beszélgetésünk legelején. – Apám születésnapjára jöttem most haza. Kerek ünnep, kilencven évet tölt. Ki tudja, lesz-e alkalmam jövőben is felköszönteni.

– Még ott él a régi lakásban édesapád? – kérdeztem. Szüleim a nyolcvanas években rövid ideig albérlőkként éltek a – náluk jóval idősebb, mégis számtalan közös estét, házibulik sorát szervező – házaspár városszéli tömbházlakásában, a bejárat melletti kisszobában, ahova tompa, ijesztő hangfoszlányokban szűrődtek be a négy emelet és az utca történései.

– Igen, még ott – rázott fel gondolataimból. – Minden második nap feljár hozzá egy idős asszony, főz, mos rá, takarít, meg is fürdeti. Gyenge bőrben van az apu, szellemileg is eléggé leépült. De ez nem új keletű dolog, már sok évvel ezelőtt, anyám halálával elindult nála a lavina. Sokszor próbáltam belegondolni, mit élhetett át az után a borzalmas este után, amikor anyu kilépett a negyedikről. Évekig hibáztatta magát… A közös italozások, átmulatott hétvégék eseményeit pergette vissza újra meg újra, a végtelenségig. 

– Hány éves voltál akkor?

– Tizenhét. A tragédia után apám húga vett magához egy időre. Anyámmal sosem volt túl közeli a kapcsolatunk, mégis teljesen magam alatt voltam. Úgy nézett ki, hogy az iskolából is kimaradok, pedig azelőtt jó tanuló voltam. Hónapokig jártam pszichológushoz, de a szakember segítségénél többet ért az, hogy kiírtam magamból mindent. Mai napig megvan az akkori naplóm, ha mélyponton vagyok, mindig előveszem. Nem tudom, miért, de segít továbblépni. 

– Később aztán visszamentél édesapádhoz?

– Érettségi után, de csak rövid időre. Valahogy irtóztam attól a lakástól. Második próbálkozásra bejutottam az állatorvosi egyetemre, Kolozsvárra. Azután minden szebb, könnyebb lett. Új barátokat szereztem a bentlakásban, kialakult az első komolyabb párkapcsolatom. Csak a hazatérés volt mindig nehéz. Az egyetem után rövid ideig albérletben laktam Kolozsváron, aztán, mivel nem tudtam a szakmában elhelyezkedni, és a kis alkalmi munkákból, szórólapozásból, szövegszerkesztésből nem bírtam eltartani magam, visszaköltöztem apámhoz. Talán az volt a legdurvább időszak. Mintha egy kényszer-időutazáson kellett volna részt vennem. Ugyanazok a kopott bútorok, régi nippek a vitrinben, a berámázott pionírnyakkendős fotóm a falon. Még a falakból is a felejteni próbált évek szaga áradt. Apám egészen elszokott a jelenlétemtől, mindenen zsörtölődött, aztán napokig hozzám sem szólt, mint egy durcás gyermek, akitől elvették a kedvenc játékát. Akkoriban sokat jártam internetklubokba, virtuális tereken próbáltam friss levegőhöz jutni. Így ismertem meg az első férjemet, akinek Csíkszeredában volt egy vállalkozása. Hívott, hogy látogassam meg, és én az első szóra ugrottam… Rövid, viharos házasságunk volt, nem szívesen beszélek róla… Nem sokkal a válás után egy Ausztriában dolgozó barátnőm szólt, hogy lenne egy nekem való munka, egy magyar család két gyerek mellé keres nevelőnőt. Kaptam az alkalmon, kimentem. 

– Jó döntés volt?

– A lehető legjobb. A munkaadóim végtelenül kedvesek voltak, a gyerekekkel sem volt gond, hamar megkedveltük egymást. A jelenlegi párommal is egy szabadtéri gyermekelőadáson ismerkedtem meg, ahova a kislányával érkezett. Ő is túl volt egy váláson, de nem csak ez volt közös bennünk. Más a nemzetiségünk, mégis biztosan tudom, hogy egymásnak teremtettünk. A férjem cégvezető egy multinacionális vállalatnál, most én is ott dolgozom.

– Milyen érzés hazajönni?

– Tudod, mi az érdekes? Míg korábban menekültem mindentől, ami a gyerekkoromra emlékeztetett, mióta kint élek, egyre jobban vágyom arra, hogy láthassam, megérinthessem a régmúlt idők kellékeit. Szabadidőmben sokszor az interneten keresgélek nyolcvanas, kilencvenes évekbeli tárgyakat, és hihetetlenül örülök, ha olyasmit találok, ami nekünk is volt otthon. Ezért jöttem el erre a régiségvásárra is. 

– Vásároltál is valamit?

– Még nem, egyelőre csak élvezem a látványt, és azt képzelem, hogy itt minden az enyém. De ha találok egy képet a régi Víkendtelepről – egykori nyaralásaim színhelyéről –, és még a kék hajóvendéglő is látszik rajta, biztosan hazaviszem.