Az ember életében sokféle „varázslénnyel” találkozik. Mikulásféléből is jut éppen elég: igaz is, hamis is, jóakaró és jól átverő, attól függően, hogy éppen milyen az északi szél járása. Hilda néni sokáig nem bízta ezt külső tényezőkre. A Szent Miklós napja előtti estén belebújt elnyűhetetlen meggypiros kabátjába, fejébe húzta a hasonló árnyalatú, jó meleg kötött sapkát, csak a hófehér szakáll és a degeszre tömött puttony hiányzott a jellegzetes „ajándékozószerelésből”. A város másik végében lakó lánya felé vette az irányt ezekben a napnyugta utáni órákban a kicsi, fürge léptű asszony, de útközben gyakran megállt, és osztogatott. A lakónegyedből ismerős koldusfiúnak aprópénzt és szaloncukrot, a kenyeresboltban és az ismerős gyógyszertárban friss házi süteménytől és narancstól, mandarintól illatozó csomagokat a kisgyermekes alkalmazottaknak, akik mindig olyan segítőkészek voltak vele. Hilda nénivel egyébként senkinek nem esett nehezére kedvesnek, előzékenynek lenni, volt ugyanis benne valami különös, méltóságteljes, tiszteletet kérő – de sohasem parancsoló – jóság, amit egyszerűen lehetetlen lett volna viszonzatlanul hagyni.
– Szegény édesapám gyakran mondogatta nekem, ha valamiért hosszabb-rövidebb időre búcsút kellett vennünk egymástól: „Na, mit mondott Petőfi Sándor? Légy hű mindhalálig. Te csak ezt az egyet jegyezd meg, fiam, és tartsd ehhez magad!” Olyan ünnepélyes hangon kötötte ezt mindig a lelkemre, hogy nem volt szívem kijavítani. Sosem adtam tudtára, hogy nem éppen így szól az idézet, és nem is Petőfitől, hanem Móricz Zsigmondtól származik – mesélte Hilda néni sokadjára is, ha a családjáról, gyermekkoráról kérdeztem. Ennél többet nemigen árult el azokból az időkből, de azt tudtam, hogy szülei nagy szeretetben nevelték, és ha ínségesebb időkben az ünnepi menü is zsíros kenyér és főtt krumpli volt, lelkiekben olyankor sem szenvedett hiányt. Ezt a feltétel nélküli elfogadást és védelmet adta tovább a lányának is, akit egészen kicsi korától egyedül nevelt.
– Nálunk sosem volt nagy különbség a naptár piros betűs része és a hétköznapok között. A közös órák, az, amikor szürkület után hazajöttem a délutáni gyári műszakból, és együtt ülhettünk le vacsorázni, a lefekvés előtti mese-, majd regényolvasás – mind felbecsülhetetlen szikrái voltak az örömnek. A lányom még tinédzserkorában is szerette, ha olvasok neki, azt mondta, ha hallgatja, jobban bele tudja magát élni a cselekménybe, mint ha ő olvasná a könyvet – morzsolta nyugodt, békés hangján beszélgetőtársam a féltett emlékszemeket.
– Mikulásra és főleg karácsonyra rendszerint valamilyen regényt ajándékoztam neki. Egyetlen alkalommal, a 2000-es évek elején volt más kívánsága a lányomnak: egy videólejátszóra vágyott. A keresetemből nem tudtam volna ezt megadni neki, de édesanyámtól maradt ránk egy antik varrógép, amihez csak érzelmileg kötődtem, dolgozni sosem tudtam rajta. Nem sokat teketóriáztam, meghirdettem az újságban, hogy eladó, és – bizonyára az égiek segítségével – alig egy hét alatt találtam is rá vásárlót. Így utólag elképzelhető, hogy áron alul adtam, de a célomat elértem, és akkor más nem is számított. Sosem felejtem el a lányom arcát, amikor a nagy, fekete dobozt meglátta a fenyőfa alatt. A szavaira is pontosan emlékszem: anyu, ezt egyszer nagyon meg fogom hálálni neked. Sosem vártam viszonzást az ajándékaimért, az a boldog ígéret valahogy mégis beleragadt a lelkembe. Évtizedek múltak el azóta a karácsonyeste óta, közben a lányom férjhez ment, és a párjával sikerült megteremteniük a saját, külön kis „fészküket”. Minden a lehető legjobban alakult a világjárványig, akkor azonban a lányom és a férje egyszerre veszítette el az állását. Az elmúlt két év mindannyiunk számára egy vergődés volt, én még „bukszakopasztó” gyorskölcsönt is felvettem, hogy segítsem őket. Attól aztán le is rongyolódtam rendesen anyagilag. Idén augusztusban, teljesen váratlanul, egy németországi munkalehetőséggel kereste meg a lányomat egy iskoláskori barátnője. Kiderült, hogy a férjének is lenne állás abban a München melletti panzióban, pláne, ha tapasztalata is van a vendéglátás terén. A fiatalok egy pillanatig sem tétováztak. A lányom a középiskolában intenzív németet tanult, érettségizett is belőle, így csak fel kellett frissítenie a tudását, a vejem pedig egy internetes nyelvtanfolyamon készült fel a kinti életre. Október elején szálltak repülőre, azóta csak a telefonom képernyőjén láttam őket. Az idei volt az első Mikulás-nap, amit külön töltöttünk negyven év alatt, de az egyik legemlékezetesebb is. A lányomék távozása után nem mentem fel a lakásukba, csak a postaládájukból vettem ki a számlákat. Féltem a kiürült élettérben rám váró érzésektől, gondolatoktól, ezért, ameddig csak lehetett, halogattam a velük való találkozást. December 5-én reggel mégis erőt vettem magamon, és felmentem hozzájuk. Gondoltam, kitakarítok, és megnézem, van-e mosnivaló. Jó pár órát eltöltöttem a kicsi, kétszobás lakásban, sírdogáltam is, munkálkodtam is, és szép lassan délután lett. Már indultam volna haza, amikor megláttam a lányom kedvenc télikabátját az előszoba fogasán. Furcsálltam, hogy nem vitte magával, de aztán arra gondoltam, hogy biztosan elszakadt valahol, vagy a cipzárja romlott el. A kezembe vettem a ruhadarabot, hogy megkeressem, és kijavítsam a hibát, amikor a jobb oldali zsebből egy piros boríték esett ki belőle. „Boldog Mikulást, anyu!” – üzenték az ismerős, kerek betűk a papírlapon, ami mögött egy százlejes rejtőzött. Összeszorult a torkom, és a szemüvegem is egyből bepárásodott. Már napok óta elfogyott a pénzem, és azon töprengtem, hogyan vészelhetném túl a nyugdíjig maradt napokat. Most pedig ott volt a megoldás a markomban. Hirtelen eszembe villant az a régi közös karácsony a videólejátszóval a fa alatt; a lányom ígérete, amit akkor teljesített, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Azóta is ennek az érzésnek a hatása alatt vagyok, és csak mosolygom bele a világba, mint akinek a szívében most kapcsolták fel a díszkivilágítást.
