Így volt hetvenöt évvel ezelőtt…

A vonalas füzetlapokra írt vallomást nem írástudó ember vetette papírra. Egyszerű mesterember, kisiparos vagy szatócs lehetett, aki hazakerülte után jegyezte le emlékeit. Szerzője valószínűleg Hermann Ernő marosvásárhelyi fiatalember, aki nővére, Hermann Rozália (férjezett Révész Endréné) naplójához csatolta feljegyzéseit. A kézirat a naplóval együtt mindmáig lappangott, az idén tavasszal bukkant rá a marosvásárhelyi születésű nyugalmazott H. G. régészprofesszor a jeruzsálemi Jad Vasem (Yad Vashem) – az európai holokauszt emlékeit őrző központ – levéltárában. Lefényképezte és elküldte e sorok közlőjének. 

Hermann Rozália és a kéziratban említett csecsemők soha nem tértek vissza a haláltáborból.

Marosvásárhely, 2019. szeptember 10.

S. M.

1945. XII. 18., kedd este. 

1944–1945-ig deportált életem.

Gettó

1944. május 2-án este 7 órakor kaptuk az értesítést a zsidó tanácstól1, hogy senki a házat nem hagyhatja el, és mindent, amit lehet, összepakolni, reggel gyűjtőtáborba visznek. Nagy izgalom és szomorúság uralkodott el a házunkban. 5-en, azaz 7-en voltunk otthon, 3 nővérem, Anyám és én, meg egy unokaöcsém, amely 14 hónapos volt, és egy unokahúgom, amely alig három hónapos volt. Nagy munkában voltunk ezen éjjel. Dacára annak, hogy csak 50 kilós csomagot lehetett vinni, mi minden összecsomagolhatót ládákba csomagoltunk, úgyhogy jóval meghaladta az 50 kilót, és vártuk a nekünk szomorú május 3-át, azaz a szerda reggelt.

De nem sokáig kellett várni. Mire elkészültünk a csomagolással, már virradni kezdett. Úgy fél 6 felé megjelent a verandánkon egy kakastollas őrmester egy néprendőr kíséretében, kérdezve: laknak itt zsidók? Szegény édesanyám ment ki, és felelt: igen, őrmester úr, azok vagyunk, mire az őrmester durván rákiáltott az anyámra: na, szedjék már a sátorfájukat, mert nincs időm, de mindenki [csak annyi hozhat], amennyit elbír.

Valahogy kihurcoltuk a batyuinkat az udvarra, de lehetetlennek tartottuk az[oka]t a csomagokat kézben elvinni, hiszen két nővéremnek a két pólyás a kezében, hogy tudott volna még csomagokat is vinni. Mivel láttam, hogy az őrmester nagyon goromba, könyörögve fordultam a néprendőrhöz2, akit jól ismertem, hogy legyen szíves, és kérje meg a csendőrt, hogy engedje, hogy egy szekeret fogadjunk, mert láthatja, hogy két kis pólyás van, és így nem tudunk elmenni.

A rendőr oda is ment, és jelentette a csend-őrnek a kívánságunkat, aki az ajtó lepecsételésével volt elfogalva. Miután az őrmester nagy nehezen beleegyezett, kimentem a szomszédba, hogy hívjak egy fuvarost, s akkor látom, hogy a többi zsidó szomszédaink kint vannak az utcán, és kínlódva vonják maguk után a batyuikat. 

Persze nagy örömünk volt, amikor megláttuk a két tehenes fogatú szekeret. Alig telt bele egy negyedóra, a szekér máris útra készen volt új „otthonunk” felé. De alig mentünk vagy száz métert, mikor eszembe jutott a meghalt Apám képe, amely ott maradt. Nagyon fájt nekem ez, és kértem a csendőrt, hogy a rendőrrel engedje meg, hogy visszamenjek, mert úgy felejtettem a villanyt égve. Visszamentünk a házhoz, és mivel az ajtó le volt pecsételve, kénytelen voltam az ablakot betörni és így kihozni a képet. Persze úgy mentem vissza, hogy a csendőr nem látta, mit viszek.

Mire odaértem, már készen volt a kis zsidó karaván. Mikor kifordultunk az utcából, úgy elszorult a szívem, hogy nem bírtam a könnyeket visszafojtani, és zokogtam, úgy, hogy senki meg ne lássa, mert bizony voltak olyan szomszédaink, akik nevetni is tudtak a mi szomorú karavánunkon.

Vagy egy félórát mehettünk lassú tempóban, ahogy a marhákkal tudtunk haladni, mikor előnkbe tárult a koronkai téglagyár3. Ez volt az úgynevezett házunk, vagyis a gettó.

Mikor befordultunk a kapun, egy pillanatig a földbe gyökerezett a lábam a látványtól, mert most bizony nem volt elhagyatott a téglagyár. Amerre csak néztem, az egész területen családokat batyuikon üldögélve láttam nagyon szomorúan. Persze, mire mi beértünk, már volt egy parancsnokféle, aki a befutott karavánokat irányította.

Miután megkaptuk a kijelölt helyünket, hamarosan lerakodtunk, és egy kicsit pihentünk. Vagy egy félóra pihenő után a nagyobbik nővéremmel megindultunk egy kicsit szétnézni, de nem sokat láthattunk, mert egyszer csak egy rendőrökből álló gordonyba [helyesen: kordonba] ütköztünk, akik nem engedtek tovább. Érdeklődéssel figyeltük, hogy mi történik a sok asztalok között. S ekkor láttuk, hogy mindenki kibontja a csomagját, és a detektívek kutatnak bennek. Ezután az asztalhoz mennek, és leadják a pénzt meg ékszert, és azután bemennek az elhagy[at]ott épületbe, amely ablakok és ajtó nélkül elég hűvös volt.4

Nővéremmel siettünk vissza a csomagjainkhoz, és vittük arra a helyre, ahol kutattak. Délután sikerült átesni a vizsgálaton, azután a nővérem ment leadni a pénzt és ékszert. Még nem láttam őt így kétségbeesve, mint mikor az ujjáról lehúzták a karikagyűrűt, amit négy évvel azelőtt a férje húzott az ujjára5. Nagyon sajnáltam ekkor a nővéremet, de ennek így kellett történnie.

Ezután behurcolkodtunk az épületnek egyik sarkába, amelyet a középső nővérem elfoglalt volt.6 Itt megkezdtük az új szobánkat rendezni. Persze az ablakra lepedőt tettünk, hogy az védjen valamit az átjáró széltől.7 Most azután következett az ágycsinálás. Persze az ágyneműt nem tettük a földre, és így az összeszedett cserépformákból (persze, ami fából volt) és szalmából csináltunk egy aljat, amire ráraktuk az ágyneműt. Mikor mindennel készen voltunk, leültünk valamit falatozni.

Ezután megkezdődött a gettó-élet! A mindennapi főzés, mosás, sort állás vízért, ugyanis egy forrás volt az egész gettóban, ami elég lassan folyt, és így sort kellett állni vízért. 

Nekem nagyon sok elfoglal[ts]ágom volt, mert a vidékről beérkezetteket kellett fogadnunk és elhelyeznünk8, sátrat építenünk stb. Így ment ez két hétig, amíg jött egy újabb rendelet, hogy az idősebbek és gyermekes anyák átmennek egy másik gettóba. Ez pedig a Baromvásár téren volt.9 Mi is jelentkeztünk, gondolva, hogy ott jobb lesz, de később nagyot csalódtunk. Órákba telt belé, amíg a karaván útra készen állt és elindultunk.

Itt az egyik saroknál, ahol áthaladtunk10, láttam egy régi ismerősünket, amelynek megintettem, hogy hová visznek. Így az úti nehézségekkel megküzdve, megérkeztünk az új „otthonunkba”.11

1 A hatóságok által felállított végrehajtó szerv, amelybe a város jelentősebb zsidó polgárait és a két rabbit választották be. Feladata az volt, hogy a csendőrparancsnokság rendeleteit közvetítése a deportáltaknak. A gettó kiürítése után 1944. június elején őket is vagonba zárták és a halálba küldték.

2 Önkéntes rendőrök

3 A város délkeleti határában a koronkai út fölött álló romos téglagyár.

4 Ez volt az ún. pénzverde, ahol a csendőrök veréssel, testi motozással kényszerítették ki a gettóba hurcoltaktól értékeiket. Ugyanez a módszer járta másutt is. Vásárhelyen egy zsidó ékszerész adta az ötleteket, kiknél lehetnek ékszerek, pénz és arany.

5 Hermann Rozália és Révész Endre szobrász 1940-ben jegyezték el egymást.

6 Viszonylag „szerencsések” voltak, ugyanis valódi tető volt a fejük felett. A legtöbben a nyílt ég alatt éjszakáztak, szedett-vedett sátrakban.

7 Szeszélyes, hideg idő volt akkoriban. Napokig esett.

8 A Maros-Torda vármegye és Udvarhely vármegye falvaiból, valamint a Szászrégenből érkezettekre utal.

9 A Szentgyörgyi út végén, a téglagyár közelében. (Ma beépült lakótelep.)

10 A menet gyakorlatilag az egész várost átszelte, ugyanis a másik gettó Marosvásárhely északkeleti kijáratánál feküdt.

11 A kézirat itt szakad meg, bár a lap alján a szerző azt ígéri, hogy a kilencedik oldalon lesz folytatás. Sajnos a visszaemlékezés további része elveszett.