Irodalmárok társalgása, avagy Őszinte vallomások könyve

Akár a ritkaságok boltjában, csoda dolgokra akad olykor az ember. Esetleg kapja, esetleg felfedezi. Ahogy velem is történt.

Akár a ritkaságok boltjában, csoda dolgokra akad olykor az ember. Esetleg kapja, esetleg felfedezi. Ahogy velem is történt. 25 évvel ezelőtt munkatársam, később jó barátom elém tette legújabb könyvét. Érdeklődéssel veszem kézbe, rögtön izgalmasnak találom, pedig nem sikerkönyv vagy életrajzregény, hanem érdekes tanulmánykötetnek felel meg, ún. irodalmi társalgás. A szerző, Farkas Jenő a romániai rendszerváltás pillanatában és az azt követő években Budapesten találkozott, emigrációban kereste fel és sűrűn levelezett a jelenkori román irodalom négy jelentős képviselőjével, érdekes beszélgetéseket folytatott velük. A szerző még egyetemi éveiben és azt követően lapszerkesztő munkája idején, előbb a Ceauşescu-korszak szorongatásában, később mint a román irodalom egyetemi tanára Budapesten, közelebbről megismerte I. Negoiţescut, Ştefan Augustin Doinaşt, Nicolae Balotăt és Corneliu Regmant, utóbbihoz családi kapcsolat is fűzte. Könyvében, amelynek címe is figyelemre méltó, a román irodalomtörténet érdekes epizódjáról, különleges és korszakos irányzatáról, a Nagyszebeni Irodalmi Körről van szó, mégpedig a kör négy elindítójáról, híres kiáltványának megfogalmazóiról. Érdekes beszélgetéseket folytat velük, amint az Összefoglalóban olvassuk, „a második világháború utáni talán legjelentősebb román irodalmi esztétikai mozgalom képviselőivel.” A csoportosulás 1943-ban szerveződött a kolozsvári Ferdinánd Tudományegyetem Nagyszebenbe költözött filozófia és bölcsészkarán. Tanáruk, Lucian Blaga hatására német filozófiai ismereteket, európai esztétikai értékek szemléletét sajátították el, ezt tükrözte kiáltványuk, amellyel a kortárs román irodalom legnagyobb tekintélyéhez, E. Lovinescuhoz fordultak. A háború után,1945-ben alighogy elkezdhették munkájukat, az új rendszer szocialista realizmust hirdető dogmáiba ütköztek. 1948-ban I. Negoiţescut, Şt. Augustin Doinaşt és Nicolae Balotăt börtönbüntetéssel sújtják, Corneliu Regmant eltiltják a közléstől. Mozgalmuk nem élhetett, nem működhetett tovább, azt az európai esztétikai értékeket képviselő tudást, amelyet vallottak, nem adhatták tovább tanítványaiknak, olvasóiknak. A román irodalmat a líceumi években több-kevesebb érdeklődéssel, de kötelezően tanuló idősebb nemzedék alig hallhatott róluk, de a rendszerváltás óta tanulják műveiket.

Az első beszélgetés ideje I. Negoiţescuval és Şt. Augustin Doinaşsal Budapesten, 1990. március negyedikén, két héttel azelőtt van, hogy bekövetkeznének a marosvásárhelyi tragikus események. A Váci utcai Mercure hotelben, kellemes környezetben találkozik a valamikori kör két tagja, Negoiţescu németországi emigrációból, Ştefan Augustin Doinaş Bukarestből meghívottként érkezik egy nemzetközi konferenciára. Így és itt találkoznak hosszú évek után, Farkas Jenő kérdéseire válaszolva beszélgetnek – végre szabadon – a bekövetkezett változásokról, erdélyi kötődésükről, nem kerülik ki azt, hogy a román irodalomban az erdélyiség milyen közelségben van a magyar irodalom transzszilván eszméivel, műveivel.

Negoiţescu rendkívüli tehetségét és páratlan lendülettel induló munkásságát börtönévei (1961–1964) törik meg. 1980-ban emigrál Németországba, ahol egyetemi előadásai, lapszerkesztői és rádiós tevékenysége mellett megírja A román irodalom történetét (1800–1945). Haláláig (1993) nem tér haza, bár mindvégig történésze és kritikusa marad az otthoni irodalmi életnek, átéli a nyomasztó, sorvasztó idők megszólalásait, a kitörő költői megnyilatkozásokat, ahogy barátja, Ştefan Augustin Doinaş új verseit a gondolati költészetbe sorolja. Izgalmas vita is folyik beszélgetés közben, szóba kerül a kortárs román irodalom, a próza és a költészet minden árnyalata, miközben a fő téma „Mitteleuropa”, a közép-európaiság atmoszférája, a kolozsvári egyetem szellemisége, Erdély civilizációja, a három nép együttélése, jellemzői. Az öncenzúra, a tudatalattiban kialakult elővigyázatosság, az inkább sejtetés, mint szókimondás, amely a szocializmus éveiben rányomta bélyegét az irodalmi életre.

És mi történt azután? Şt. Augustin Doinaş érvel a jövőről, a beszélgetés summájának látszik, ahogy a jó kérdések mindig célravezetők, a két nép egymásra utaltsága, a tiszta lelkiismeret egymás tekintetében. Negoiţescu nyugat-európai egyetemeken járva, az együttélés jelenségeit megtapasztalva a dél-tiroli németségre utal, arra a modellre, amely megoldást talált a civilizáció és az európaiság jegyében egy tartomány két népének békés életére. Mindaz érdekes jövőbe látás, amit akkor az egyesült Európáról mond, amiért küzdeni, dolgozni kell itthon is. Egyenesen dunai konföderációt emleget, az erdélyi hagyományokat említi. Felidézi az egykori Nagyszebent, Brassót, Segesvárt, a sokszínű, soknyelvű Erdélyt, három civilizáció létezését.

Nicolae Balotăval (1925–2014), a szerző 1996 januárjában Épinay-sur-Seinben beszélget. Balotă először Németországban vendégprofesszor, később a tours-i egyetemen tanít, a Szabad Európa Rádió irodalmi adásainak munkatársa, élete és munkássága két szakaszát 1981 osztja meg. Balotăt származása, munkássága, világnézete mindenképpen Erdélyhez köti, Mikszáth és Móricz jó ismerője, műveik román fordításaihoz ír előszót. Munkássága, akár a román, akár a francia vagy a német irodalmat tekintve, világirodalmi nagyságokról, jelenségekről szól. Mindeközben 1981-ben jelenik meg Scriitori maghiari din România című, összefoglaló munkája a Kriterion kiadásában, magyarul Romániai magyar írók (1920–1980), a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában. Amint elmondja, 1981-ben, távozása előtt ez volt utolsó megjelent munkája Romániában, ebben ír a transzszilvanizmusról, az erdélyi irodalomban megjelenő eszmeáramlatról. A franciaországi sajátos helyzetképre utal az akkori Korzikában, Bretagne-ban, a regionalizmus kérdéseire, a Romániát és Magyarországot érintő jövőképre. Mindaz, amit családjáról, származásáról, életéről és a sokfelé szerzett tapasztalatiról elmond, megrendítő, őszinte megnyilatkozás, számunkra izgalmas olvasmány. Balotă említett magyar vonatkozású műveiről úgy véli, ezekkel kötelességét teljesítette a magyar irodalom iránt.

A negyedik beszélgetőpartner, Cornel Regman (1919–1999) mindvégig itthon marad, irodalomtanár, kritikus, szerkesztő, hányja-veti a sors, de munkássága a kitartás, az irodalom iránti elkötelezettség példája. Egy Segesvár melletti szász, román lakosságú községből érkezik Kolozsvárra, Nagyszebenbe, és ő lesz az, aki az Akadémiai Kiadó 19 kötetes Világirodalmi Lexikonjába száznál több címszót ír a román írókról és irodalomról. Az erdélyiség fogalmában ő a jó gazdálkodást, a jó gazda szellemiségét méltatja. 45 éves koráig alig közölhet, legfeljebb nyelvészeti kutatóintézetben, irodalmi folyóiratnál dolgozik. 1999-ben Opera Omnia című művét az Írószövetség Nagydíjával tüntetik ki. A kör tagjaival nem szűnik meg kapcsolata, levelezése, kutatómunkája, figyelme, kritikai munkássága kiterjed az emigráns román irodalomra, a magyarra is, a hazainak legjobb értékeit felismerő kritikusa.

Farkas Jenő könyve – az irodalmi társalgásban elhangzott vallomásos, ígéretes szavak, négy erdélyi román író gondolatai, mérlegelése, minden szépítés nélküli véleményük 25 év vagy a későbbi, ’90-es évek távlatából – valójában izgalmas olvasmány annak is, aki nem ismeri behatóan a négy román író műveit.

A könyvet Bukarestben mutatták be a Nagyszebeni Irodalmi Kör történetéről tartott kollokvium keretében a múlt év végén. Számos magyar vonatkozása miatt is jelentős irodalomtörténeti és történeti dokumentum. A kör négyszögesítése szerzőjének ezt az értékes munkáját Marta Petreu költő, kolozsvári egyetemi tanár bevezetőjében elismeréssel méltatja.