Olykor a jegyzetírónak segítségére siet az élet. Vagy inkább a múlt és a sajtó. Mert mit ad isten, akarom mondani, a telefonos hírharang, nem mást, mint azt, hogy szerencsés kezű román régészek megtalálták Attila sírját. Sokan keresték már, de botorul, és az írott források betűihez híven vagy a legendák szövevényéhez ragaszkodva – a Tisza medrében. Sokan állították, hogy szinte a hármas érckoposó és az összes többi tartozék és ceremóniás szertartás nyomaira bukkantak... aztán mégse. Nem kedvezett a szerencse nekik.
Nem így a bukaresti Vasile Pârvan Archeológiai Intézet munkatársainak, akik egy autópálya építését megelőző nyomvonal kutatására voltak kirendelve – ez ugyanis a bevett törvényes és kötelező eljárás, amit a sztrádaépítők úgy utálnak, mint fajgyűlölők a rapperhadovát –, és ekkor bukkantak egy gazdag ókori (népvándorlás kori) sírra, amely azonnal szenzáció lett, amint megtudta a bulvár és a szakma.
A sírról megállapították (talán fogukat szíva, talán örömmel, de az is lehet, hogy szakmai fásultsággal, azzal, amivel Dárius/Burebiszta kincsére szoktak rábukkanni legalább évente egyszer), hogy bizony-bizony ez nem a remélt, várt, elvárt, kötelező, a kontinuitást erősítő, a cáfolók cáfolata és megcsúfolása, hanem, kérem alásan, HUN. A biza.
Mit kerestek a hunok Ploieşti és Buzău között félúton? Nekik ott van a Távol-Kelet, a kínai nagy fal kerülgetése és Pannónia, eljutottak Róma küszöbéig is, de Mizilbe? Pont a mi kis Mizilünkbe? – tették fel a meghökkentő kérdést döbbenten. Talán a postahivatalt keresték – mert hogy a város neve ezt jelenti törökül (akiknek valamilyen módon a hunok rokonai, inkább őselődei is lehettek) –, ugyanis meg szerették volna üzenni az otthonmaradott véreiknek, hogy jól vannak, megérkeztek a harcosok és a nagyállatok, bő legelőre leltek a Ploieşti megyei végtelen legelőkön, és nem sejtették, hogy az altalajban kőolaj rejtezik, igaz, nem is nagyon érdekelte őket, mert nem olajjal, hanem, eléggé el nem ítélhető módon, zsírral főztek, azzal kenegették a lovak hátát, ha azt feltörte a szüntelen nyeregben levés. Na hallod, hosszú az út Hunfehérvártól Mizilpostáig!
De térjünk vissza a lelethez. A régészek óvatosak, visszavettek az attilázásból. Ők objektíven csak azt állapították meg, hogy a sírban egy gazdag, nagyon gazdag hun harcos nyugszik, arany álarc fedi egykori orcáját (paleoantropológusok ebből még csodás műattilákat tudnak felépíteni tudományos paleoanatómiai módszerekkel), és gazdag sírlelet hever körötte. Az attilázást a bulvársajtó fejlesztette szenzációvá.
Leállt az élet, mindenki a lelet fölé hajolt, és sokakban felmerült a kérdés: ha ez tényleg egy hun harcos, hadvezér, főember, akkor ennek alattvalói, közvetlen munkatársai is kellett legyenek, akik százával itt lebzseltek a főnök körül, összefogdosták, el-elkapdosták – ahogy az már az asszonynépekben szegény migráló népeknél szokás – az akkor Mizilben élő hajadonokat, nőket, akik még alig romanizálódtak, még keverték a dákot és az illírt a vulgár-latinnal, és bizony-bizony nászra keltek vélek. Törvény előttire (hun anyakönyvvezetők előtt, aki össze voltak madzagolva a három/hatszínű hun szalaggal) és a szerzés adta rablójog alapján. Az ebből született utódok és felnevelt leszármazottak pedig megalkották a folytonosság emberanyagát, ami már olyan kevert volt, hogy abból nem lehetett leágaztatni egyenes vonalúan a tiszta vérű mai mizili honpolgárokat.
Na most már ebből bizony bonyodalmak támadnak a tankönyvírók és történelemkönyveket alakítók, átszabók, fantázia-fantomképet alkotók céhében, mert eddig csak két összetevővel számoltak, a dákkal és a rómaival, a vándornépekről azt mondták, hogy azok átzúgtak a honmaradt kettős keveredésű őslakosság fölött, alig volt kapcsolatuk velük, csak nem állnak szóba minden gyüttmenttel (?), hagyták, hogy zúduljanak tovább Moesiába, Galliába, Germániába, Pannóniába vagy Bizánc irányába. Honosoknak jó volt Mizil is.
De ha ide temették Attilát és még ki tudja hányat, akiket itt ért a megváltó halál, akkor ez egy hun település is. A polgármesteri hivatal, a városi tanács haladéktalanul felírt Bukarestbe, mi legyen a hivatalos álláspontjuk, ha már megtalálták Attilát, felvehetik-e a testvérvárosi kapcsolatot valamelyik más volt hun településsel, pl. Alsónyékládházával (kiejthetetlen, de meg nem kerülhető), és kiírhatják-e a városkapura, hogy itt nyugszik minden idők legnagyobb hun királya? Mit szól hozzá az Unió és a NATO?
Egyáltalán büszkélkedhetnek-e azzal, hogy Isten ostora ezer szállal kötődött Mizilhez?
