Hétköznapi történet
Napos délelőttökön mindig a lakótelepi sétány egyik padján üldögélt – azon, amelyik a legközelebb esett a kisbolthoz –, és derűs arccal figyelt. Rövid, szürke copfjával, vastag, sötét szvetterében olyan volt, mint egy szelíd, elmozdíthatatlan szobor, csak a védőbástyaként maga előtt tartott járókeret árulkodott arról, hogy ebédidőben majd felemelkedik a helyéről, és lassú, bizonytalan léptekkel hazafelé indul. Segédeszköze miatt Járókának neveztem el magamban még első találkozásaink idején. Volt benne valami gyermeki önfeledtség, ártatlanság, ez inspirált a névadásban. Azok közé a ,,látásból ismerős” környékbeliek közé tartozott, akikkel a bemutatkozás valahogy elmaradt, és akikről szinte önkéntelenül szőttem magamban különféle élettörténeteket. Róla sokáig azt képzeltem, hogy egyedül él, talán valamelyik öregotthonból vagy keményszívű rokontól költözött haza – olyan látványos szomjúsággal szívta ugyanis magába a friss levegőt, mint aki hosszú időn át nem lehetett a maga ura –, és a járókeretén kívül nem igazán tudja, kire, mire támaszkodhatna. Rendszerint csókolommal köszönt – mindig zavarba jövök, ha idős személyek így üdvözölnek –, néha pedig megkérdezte, tudnék-e adni neki pár lejt.
– Amikor jön a nyugdíj, megadom – ígérte leplezetlen örömmel. Távozásom után pár perccel aztán járókeretébe kapaszkodva vette célba a kisboltot, ahol szálára is adnak cigarettát. Mindig csak erre kérte az aprópénzt, és ezt nem is titkolta.
– Az orvos pár éve megtiltotta a szivart, mert baj van a szívemmel, azóta a férjem nem engedi, hogy vegyek magamnak bár hetente egy dobozzal – mentegetőzött egyik alkalommal. – Tudja, úgy vigyáz rám, mint egy kisgyerekre, pedig neki több baj van az egészségével, mint nekem. Cukorbeteg, az idegei is tönkrementek. A lakásból sem jár ki, így, amikor kijövök, mégis van esélyem ,,pipázni” egyet. Amikor csak tehetem, bedugok pár lejt a zsebembe, úgy jövök levegőzni. De a legtöbbször figyel, amikor készülődöm, így nem tudok csalni. Nem haragszom rá, tudom, hogy a javamat akarja, de néha érzem, hogy megbolondulok, ha nem szívhatok el egy szálat. Ez minden szórakozásom. Mindig van nálam rágógumi, mielőtt hazamennék, bekapok egyet. Nem is buktam még le soha.
– Csak ketten laknak a férjével? – váltottam témát.
– Igen, de a lányom kétnaponta jön, és segít, amiben kell. Takarít, a bevásárlást is elintézi, és még ebédet is hoz bőségesen. Jó gyerek volt világéletében, és felnőttkorára sem tagadta meg magát, pedig rengeteget dolgozik, közben a saját családjáról is gondoskodnia kell. Egyébként ő az első házasságomból született, de mivel még kiskorában elváltam az apjától, a mostani férjem nevelte fel, mégpedig példásan, mintha a sajátja lett volna. Közös gyerme-künk nem lett, így a lányom kapta a párom minden figyelmét, szeretetét. Neki sem én voltam az első nagy szerelem, az együttlétünk inkább a barátságra, tiszteletre épült. Ez tartósabbnak bizonyult, mint a korábbi házasság egy-kétéves lángolása. Nem is értem, miért keresi mindenki a tüzet egy kapcsolatban, amikor van annál sokkal fontosabb – mélázott el egy pillanatra beszélgetőtársam.
– Unokáik vannak? – szólaltam meg újra.
– Egy kisfiú és egy kislány. Egy év korkülönbség van közöttük, erre vágytak a lányomék, és az Úr egyetértett velük. A fiúcska második éve jár óvodába, a kislány idén lett ovis. Azt hittük, nehezen viselik majd a járványügyi intézkedéseket – főleg a kisebbik –, de mintha még élveznék is a maszkos, útjelzős óvodai életet. Nagyon értelmes mindkettő, gyakran beszélek velük telefonon.
– Látogatóba szoktak menni önökhöz?
– Régebb, amikor még én is, a férjem is jobb bőrben voltunk, minden vasárnap nálunk ebédelt az egész család. Aztán ritkulni kezdtek a találkozásaink. A karantén idején, márciustól május közepéig egyáltalán nem láttam őket, de most sem jelentkeznek túl gyakran. Pedig szívesen sütnék finomságokat az unokáimnak, néha szoktam is, és a lányom, amikor jön, elviszi nekik. Az igazság az, hogy a férjem egy ideje nehezen bírja a társaságot, hamar ingerült lesz, felcsattan, ezért is tartják távol tőlünk a gyerekeket a lányomék.
– Esős napokon, amikor nem lehet kijönni, mivel szokta tölteni a délelőttjeit?
– Olyankor kicsit sem irigylem magam – kacagott fel az idős asszony. – Teszek-veszek a lakásban, esetleg bekapcsolom a tévét, megnézek egy filmet. A férjem nagyon szeret olvasni, a könyvek nyugtatják meg a legjobban, de az újságot is órákig bújja. Engem az ilyesmi sohasem tudott lekötni. Én akkor érzem igazán boldognak magam, ha kiszabadulok a négy fal közül. A combnyaktörésem után erről szinte egy évig le kellett mondanom, de mióta újra kijárhatok, a szabadban töltött órák a legféltettebb kincseimmé váltak. Értük mindenre képes vagyok.
