Hétköznapi történet
Lénárd sohasem tanult meg úszni. A fürdőruhás, strandpapucsos tömegektől idegenkedett, de a meghittebb, turistamentes vízpartok sem csábították. Legszívesebben a tömbházához közel eső parkban töltötte a nyári délutánokat egy árnyékos padon, gyerekkori barátjával ostáblázva (táblézva). Órák hosszat játszottak, s közben megszűnt körülöttük a világ.
– Kiskorunkban is ez volt a kedvenc szórakozásunk fára mászás vagy parittyázás helyett – vágott bele történetébe a negyvenes évei elején járó férfi. – Ugyanabban a faluban születtünk, ráadásul szomszédok is voltunk Barnival, így minden szabadidőnkben együtt gubbasztottunk az udvarunkon magasló birsalmafa alatt. Barkochbáztunk, találós kérdéseket „gyártottunk”, s közben valami izgalmasabb foglalatosságra vágytunk. Az ostábla szabályait a közeli kocsmában poharazgató emberektől lestük el. Hatéves formák lehettünk akkoriban, és azonnal elhatároztuk, hogy mi is kipróbáljuk. Mi magunk rajzoltuk meg a játékmezőt egy kartonpapírra, a korongokat fehér és fekete gombokkal helyettesítettük, amit az otthoni varródobozból csentünk el, csak a két dobókockát kellett kiérdemeljük a kocsmárostól. Két kosár cseresznyét és legalább annyi meggyet szedtünk le a kertjéből az apró tartozékokért, de megérte a fáradságot, mert attól kezdve megvolt a mindennapi örömünk. A kilencvenes években, pattanásos kamaszokként sem igen kerestünk másfajta szórakozást, pedig akkoriban szombatonként diszkó is volt a faluban. Tizennégy éves voltam, amikor hirtelen véget ért a gondtalanság kora. Édesapám nagy horgász volt, hétvégente gyakran ment ki a Marosra, egy este azonban nem tért haza. Hogy pontosan mi történt, az sosem derült ki, de néhány nap múlva a folyóban találták meg a keresők. Azóta irtózom minden vizes felülettől, ami egy fürdőkádnál nagyobb kiterjedésű. Anyut még abban az évben szívinfarktus vitte el. Attól kezdve az édesanyja viselte a gondomat, aki a veszteségek előtt is velünk élt, és akihez már hátulgombolós koromban is nagyon kötődtem. A jelenléte a nehéz időszakban is biztonságot adott, könnyített a fájdalmamon. Csak az volt a baj, hogy nanó – ahogy a nagyanyámat neveztem – túl volt már akkor a 77. esztendején is. Későn szülte édesanyámat, mivel későn ment férjhez, az első vőlegénye ugyanis elesett a második világháborúban. Az özvegység is hamar utolérte, így került velünk egy háztartásba már páréves koromban. Amikor árván maradtam, emberfeletti erővel állt mellettem a kicsi, görnyedt hátú, fehér hajú asszony, aki – az én lelki békémért – még gyászruhát sem viselt egy hónapnál tovább, kék virágos kötényben tette elém az ebédet, amikor hazamentem az iskolából.
– Testvéreid nincsenek, ha jól következtetek – szóltam közbe.
– Az én világra jöttömbe is majdnem belepusztult anyám, érthető, hogy nem vállalt több gyereket. El is hidegült apámtól az évek során, csak szenvedtek egymás mellett, mégsem tudta feldolgozni az elvesztését. Ebből én kölyökként, persze, semmit sem tudtam, semmit sem értettem, csak később állt össze a kép, amikor megtaláltam anyám saját magához írt leveleit. De erre csak évtizedek múlva került sor, felnőttkoromban. Amíg nanó mellettem volt, nem foglalkoztattak különösebben a régmúlt történései, inkább arra törekedtem, hogy amennyire lehet, megszépítsem a napjait. Vásárhelyen végeztem a középiskolát, vonattal jártam be hajnalban a városba, késő délután pedig haza. Sokan mondták, hogy jobban tenném, ha bentlakásba költöznék, úgy a tanulásra is több időm jutna, de nanó miatt hallani sem akartam erről. A szemem láttára fogyott el belőle az élet, minden hazaérkezésemkor erőtlenebbnek tűnt. De kivárta, amíg leérettségizem, csak azután távozott, szépen, csendben, egy őszi reggelen. Azután már nem volt otthon maradásom. Egyedüli, nagykorú utódként eladhattam volna a házat, de arra sem vitt rá a lélek. Igyekeztem minél hamarabb munkát találni, és némi jövedelemre szert téve albérletbe költözni. Mivel megvolt a végzettségem, nemsokára alkalmaztak is egy asztalosműhelyben, és rövid időn belül garzont béreltem a városban. Innen aztán a szokványos forgatókönyv szerint alakult az életem: megismertem a páromat, elvettem, megszületett a lányunk. A különleges fordulat évek múlva következett, amikor bankhitelből megvettünk egy kétszobás tömbházlakást. Nanó mindig mondogatta, hogy nincsenek véletlenek, de erről igazán akkor győződtem meg, amikor egy esti bevásárlás során a régi cimborámba botlottam. Nagyanyám elvesztése után, amikor beköltöztem a városba, megszakadt a kapcsolatunk. Azon az estén roppant megörvendtünk egymásnak. Megtudtam, hogy pár percre lakik a tömbházunktól, ő is megnősült, gyermekük még nem született. Telefonszámot cseréltünk, és azóta, amikor csak tehetjük, összeülünk a szabadidőnkben, úgy, mint rég. A kedvenc játékunk is előkerült, igaz, nem a házi „gyártású”, hanem egy bolti változat. De az eredeti is megvan valahol a szülői házban, ahova hétvégente ki- kijárok a családdal. Ha legközelebb megyünk, megkeresem.
