Hétköznapi történet
Vannak emberek, akiknek a jelenlétében elhalványulnak a boldogság külső feltételei, és az élet egyetlen derűs, minden erőfeszítést megérő kalandként rajzolódik ki. P. Zs. I. – iskoláskorában kapott nevén: Joe – azt hiszem, ebbe a kategóriába tartozik. Már akkor sejtettem ezt, amikor először váltottam pár vicces szót a munkáról az ebédünkkel a negyedik emeleti tömbházlakásunkba felszaladó férfival.
– Azért vállaltam el az ételkihordást, hogy ne unatkozzam. A pénz sohasem motivált – árulta el az életkorából jó pár esztendőt lazán zsebre vágó beszélgetőtársam közös sörözésünk első perceiben. – Mindig is élveztem, hogy annyi körben megfordulhatok, és mindenkitől elleshetek, tanulhatok valamit. Erről a melóról három hónapja hallottam egy volt osztálytársam feleségétől, aki ebben az étkezdében dolgozik. Ő szólt, hogy az egyik sofőr eltörte a vállát, helyettesítőre van szükség. Így ugrottam be. Amikor aztán a kolléga visszajött, egy másik munkatársat kellett pótolni. Szóval, én mindig valakit helyettesítek, csak engem nem helyettesít senki – kacagta el magát Joe.
– Milyen egy munkanapod? – érdeklődtem, a tegeződésben ugyanis már a beszélgetés tervezésekor megegyeztünk.
– Naponta körülbelül 800 lépcsőt mászok meg. A megrendelők – lakhely szerint – három részre vannak felosztva. Először a Kövesdomb jutott nekem, akkor az Ady negyedbe és a kombinát irányában a város végéig minden címre én vittem az ebédet. Most a volt November 7. az enyém, a Kornisa sétánnyal és a Tudor negyeddel együtt. Van, hogy délelőtt 10 órától délután 5-ig járom az autóval a várost, naponta mintegy 60 adag ételt szállítok ki. Túlnyomórészt idős embe-reknek viszem a napi menüt, többek között egy 93 és egy 96 éves asszonynak. A megrendelőink közül egyesek hónapok óta nem léptek ki a lakásukból.
– A fizikai erőfeszítésen túl milyen kihívásokat rejt ez a munka?
– Első nap úgy éreztem, mintha csupa köd lenne körülöttem. Az új utcaneveket, illetve az útvonalat a legnehezebb megszokni. Emellett az első héten még ott volt az állandó izgalom, hogy mi van, ha nincs otthon a kliens, be lehet-e csengetni a szomszédhoz és hasonlók. Mint minden az életben, ez is egy olyan helyzet, amiben kapsz hideget is, meleget is. Az egyik megrendelő behív a laká-sába, és házfelújítási tippeket ad, a másik fel akar öltöztetni. Másoknak olyan a napi programjuk, hogy nem tudják személyesen átvenni az ételt. Kapok tőlük kaputelefonhoz járó kulcsot, és csak le kell tennem az ebédet az ajtajuk elé, ahova kiteszik az előző napi edényeket – ha nem feledkeznek meg róla. Annyi kulcsom van, mint egy postásnak, de mindenikről tudom, hova jár. A gubancosabb az, amikor fel kell kapaszkodnom egy kerítésre, hogy a tetejére felakasszam az ebédet.
Már a beszélgetés elején elhatároztuk, hogy visszafele haladunk az időben, így a továbbiakban korábbi munkahelyeiről kérdeztem.
– Egy marosszentgyörgyi, azelőtt pedig egy marosvásárhelyi, autóalkatrészeket forgalmazó cégnél voltam reklámügynök. Az első ilyen munkahelyemen eljutottam az értékesítési igazgatói állásig, de aztán eljött a váltás ideje. Ezt megelőzően a Tabu magazinnál töltöttem be a reklámügynöki munkakört. Akkor lehetőségem nyílt bejárni a Székelyföldet. A kilencvenes években, amikor négyéves volt a fiam, egy magyarországi munkaajánlatra is igent mondtam. Aztán amikor megláttam az ottani körülményeket, haza is jöttem a következő busszal. Régi házakat kellett volna felújítani, a szállás pedig egy lakókocsiban volt, ahol szuszogni sem lehetett a különféle ,,illatoktól”. Éppen március 15-én érkeztem, így azt mondtam a csapatnak, ünnep után visszajövök. Azóta is várhatnak.
A társalgást fodrozó, színesítő nevetésszünet után a rendszerváltást megelőző időkről érdeklődtem.
– A ,,forradalom” nevű színdarab előtt a Prodcomplexnél dolgoztam mint autószerelő. Amikor aztán 1993-ban hanyatlani kezdett minden, engem is szélnek eresztettek. Ez volt a végzettségemnek megfelelő munkahely, ugyanis az 5-ös líceumban végeztem, az első ilyen profilú évfolyamban. A Prodcomplexhez egyébként már gyermekként bejáratos voltam. Édesapám ott volt káderes, és minden nyáron betett egy hónapra dolgozni, hogy legyen zsebpénzem. Tettem is örömmel a dolgom, még akkor is, ha kezdetben alig tudtam megmozdítani a talicskát.
– Mesélj egy kicsit a gyermekkorodról! – kértem.
– Mindenkinek csak azt kívánom, hogy olyan gyermekévei legyenek, mint nekem. Akkoriban nem volt mobiltelefon, sem internet, de volt helyette csendőr-tolvaj, bújócska, fogócska. A marosvásárhelyi nagypiac mögött nőttem fel, az akkori Görgei Artúr utcában, ami nekiment a Ritznek. Nagyanyám a Tusnád utcában lakott, közel a Bolgár térhez, ahol billenős kosárhinta várta a magamfajta főtéri aszfaltgyerekeket. Egyszer ki is repültem belőle, és ,,sikeresen” betörtem az orrom. Kiskoromban a legszuperebb óvodába, a Stefániába jártam. A mai napig megvan az egyik ovis csoportképünk, székely ruhában fényképeztek le, én vagyok a legkisebb és a legsoványabb közöttük.
– Úgy gondolom, azok közé a marosvásárhelyiek közé tartozol, akik jól ismerték a város múlt századi lüktetését, a mostani fiatalok számára ismeretlen arcát. Huszonévesen melyik volt a kedvenc helyed?
– Az Oroszlán vendéglő, ott volt az igazi élet. A hely varázsához hozzátartozott a néma szakács, akinek csak intettük, hogy hozzon nekünk ételszaftba mártott zsemlét. Élő zene emelte a hangulatot, vérbeli cigány muzsikusok húzták a nótát. Időnként egy-egy verekedést is kifogtunk, csak úgy repültek fölöttünk olyankor a poharak. A másik fontos helyszín a Cementlapok, ott tanult meg a fiam pár évesen úszni.
Sörözésünk végén a közeljövő is felvillant egy pillanatra.
– Azt várom, hogy oldódjanak fel teljesen a járványügyi korlátozások, és gondtalanul lehessen külföldre menni kirándulni –
jegyezte meg Joe. A beszélgetés ezzel még nem ért véget, a lakótelepi teraszhelyiségről ugyanis a Gheorghe Şincai szakközépiskola felé vettük az irányt. Pár percnyi kérlelés után bebocsátást nyertünk a marcona kapustól, aki végigkísért a folyosón a tablóképig, ahol Joe egykori osztálya – köztük egy szemüveges, komoly tekintetű fiatalember, a negyven évvel ezelőtti P. Zs. I. – nézett le ránk. Diáktársaival élő a kapcsolat, nemcsak tízévente találkoznak – jegyezte meg, mielőtt elköszöntünk. Egy óra sem telt el, amikor felhívott egy fontos kiegészíteni-valóval.
– Azt még tedd hozzá, hogy nem szeretnék öregotthonban megöregedni – mondta, az édesanyjával kapcsolatos történésekre utalva, amelyekre semmiképpen nem áll módomban kitérni. Egyrészt, mert nem kaptam rá engedélyt, másrészt, mert árnyékot vetne arra a derűs életérzésre, amit Joe sokemeletnyi magasságba is magával visz.
