Kabátok lelke

Bezsnei András biztos kézzel szabta, próbálta egymáshoz az évtizedeket. Megannyi bőr- és füsskabát, ünnepi zakó, elegáns nadrág mesélhetne a háta mögött hagyott időről, amelyet a békés belvárosi ház kapuján várakozó cégtábla mintha végleg megállásra bírt volna.

– Évek óta nem dolgozom, legfeljebb ismerősöknek javítgatok ezt-azt – mondja a hetvenes éveiben járó szabómester. Felesége, a szelíd mosolyú Klára, kávés csészéket tesz elénk, miközben a házigazda egy távoli Marosvásárhelyre kalauzol.

– 1965-ben, 24 évesen kerültem ide egy Beszterce megyei faluból. Nagyapám is szabó volt. Engem már gyermekkoromban nagyon érdekelt, hogy hogyan készülnek azok a szép bőrkabátok. A nagyapám halála után ismerősöknél kezdtem tanulgatni a szakmát. Egy besztercei zsidó mester azt mondta nekem, a jó szabónak csak négy dolgot kell tudni: mértéket venni, kiszabni az anyagot, lepróbálni, végül megcsinálni… Vásárhelyen a Textila Maros szövetkezetnél tanultam bele a szakmába. Jól emlékszem még a Szabados mester Kossuth utcai műhelyében töltött időre. A fiatal kollégák akkoriban szabadultak fel az inasság alól, segédként sokszor a munkaidő lejárta után is még ott maradtak dolgozgatni. Nagyon jó csapat volt… Sok barátság született a részlegen, ahova beosztottak, a mesterséget is ott kellett ellopni menet közben. 

– Emlékszik még az első ruhadarabra, ami a keze alól került ki?

– Egy zakó maradt meg legélénkebben az emlékezetemben, amit a második mesteremnél készítettem. Annyira meg volt elégedve vele, hogy kitette a kirakatba. Számomra ez felejthetetlen sikerélmény volt, annál is inkább, mivel vidéki származásom miatt eleinte hátrányos helyzetben éreztem magam a városiakkal szemben… A hatvanas évek végén kerültem a Divatházhoz a női szabóság részlegére. Közben nekikezdtem a mesteriskolának Bukarestben. Egy évig ott is laktam a fővárosban. Az iskola elvégzése után az Ifjúsági parknál levő gombaépületbe kerültem, ahol több műhely is működött, a szabóság mellett többek között kötöde és cipészet is. Két-három évet dolgoztam ott mesterként, aztán újra a Divatházhoz helyeztek. Tíz-tizenkét munkás volt a kezem alatt. Egy időben inasok is jöttek hozzám, őket is mindig megbecsültem.

– Hogyan változtak az évtizedek során a megrendelői igények?

– Ami az anyagot illeti, a hatvanas években gyapjúszövetből dolgoztunk. Akkoriban jöttek divatba a füsskabátok is. A hetvenes években Brassóból, Kovásznáról, Segesvárról hozta a beszerző a szövetet. Az olasz műszörmék is akkoriban jöttek be. A kuncsaftok már a rendszerváltás előtti évtizedekben is hozzájutottak a németországi divatlapokhoz, sokan onnan választottak maguknak modellt. De sokkal inkább a megrendelő testalkatától, mint az aktuális trendektől függött az, hogy ki milyen formát és színt részesít előnyben. 

– Divatbemutatókra is rendszeresen járt a férjem Bukarestbe, Jászvásárra. Én is mindig elkísértem azokra a tapasztalatcserékre – telepedett mellénk a halk szavú Klára, aki 28 évet dolgozott a kesztyűgyárban, eleinte varrónőként, aztán mint minőségi ellenőr. A lényéből áradó szerénység ellenére hagyta, hogy pár percig rá terelődjön a figyelem. 

– A gyárban feszesebb volt a munkaritmus, a nyolc óra alatt csupán tíz percre álltunk meg tízóraizni, és még egy rövid időre délben. Volt, hogy éjszaka is be kellett menni, persze a szombat sem volt szabad, és időnként a vasárnap délelőtt sem. De a párom is rengeteget dolgozott, gyakran előfordult, hogy a munkaidő lejártával hazajött a műhelyből, aztán később visszament. Egy fiunk és egy lányunk van, velük főleg én foglalkoztam.

– Délelőtt a kuncsaftokat kellett kiszolgálni – vette át újra a szót a hajdani szabómester. – Délutánonként nyugodtabban láthattam neki a szabásnak. Behúzódtam a raktárba és dolgoztam. Amikor pedig divatbemutatókra készültem, éjjel sem sokat pihentem.

– Nem sok szabadideje lehetett – szóltam közbe.

– Egyáltalán nem volt. A mesterségem töltötte ki a mindennapjaim, benne éltem. De nem bántam meg. Számomra ez a szakma művészet. Kiterítik elém az anyagot, és nekem tudnom kell minden lépést, amely szükséges ahhoz, hogy életre keltsem. 

– Mit hoztak a kilencvenes évek?

– A rendszerváltás után másfél évig maradtam még a Divatháznál. Akkoriban kezdődtek a konfliktusok, átszervezések, elbocsátások. A konfekciós részlegre akartak áttenni, de számomra idegen volt a készruhagyártás. Úgy döntöttem, hogy itthon folytatom a munkát. Így is lett. 2010-ig dolgoztam.

– Mennyire változtak az igények a kilencvenes években?

– Inkább a megrendelői réteg változott. Megjelentek a turkálók, és elcsábították a fiatalabb klienseket. A középkorú és idősebb korosztály fordult inkább hozzám. Sokan a használtruha-kereskedésből olcsón megvásárolt ruhával jöttek, amelyet aztán 

szinte teljesen át kellett alakítani. Régebb a Divatházban volt egy lerakat, ahol ki lehetett választani a szövetet. Miután otthon kezdtem dolgozni, a megrendelők hozták az anyagot.

– Úgy tudom, ebben a szakmában nincs utánpótlás – jegyeztem meg beszélgetésünk végén.

– Olyan aprólékos munka ez, amihez a mai fiataloknak nincs türelmük. Ahhoz, hogy valakiből jó szakember legyen, alapos, komoly képzésre van szükség – mondta vendéglátóm, majd azt is hozzátette, hogy a régi mesterek közül sem maradtak már sokan. Egyetlen szabómesterről tud még Vásárhelyen, és mesteriskolás diáktársaival is már csak képzeletben találkozhat. De tudja, hogy ez az élet rendje, nem is bánkódik emiatt. Családjában, 13 éves unokájában leli örömét, illetve a kerti munkában, ami feleségével együtt látogatásom után is vidékre szólította.