Kántorné Engelhardt Anna

A marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület hagyományőrző rendezvényei közt fő helyen szerepelnek a város egykori nagy színésznője, Kántorné Engelhardt Anna emlékét ébren tartó események. A tragika halálának évfordulóján végső nyughelyén, a római katolikus temetőben évente koszorúzással és emlékbeszéddel elevenítik fel Kántorné alakját. Így volt ez idén február 28-án délelőtt is, amikor az egyesület lelkes tagjai a színésznő elhunytának 170. évfordulóján tartották meg a főhajtó megemlékezést. A méltatás megtisztelő feladatát ezúttal Kiss Éva-Evelyn, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nyugalmazott művészeti titkára vállalta magára. Az ő szövegét közöljük az alábbiakban. 

KÁNTORNÉ ENGELHARDT ANNA

           Megemlékezés Marosvásárhelyen – 2024. február 28.

„Te Tháliának kentje, szárnyat adsz,

S varázs körödben nem tagadhatom,

Hogy égi szikra lelkesít belül;

Midőn szeretsz te, lángra gyúl szíved:

Egész világot csókolnám, ölelném;

Ha sírsz, ha szenvedsz, minden cselszövőt

Halálra vágnék, téged menteni:

Midőn a honni hősnőt képezed

A múlt időkből, óh a boldogokból!

Egy bánatos könny futja arcomat;

S midőn a vétek álarcát veszed fel

Indulatokban tengerként dühöngő,

Szorúlt kebellel, mint egy Raphael –

Akkor kiáltom: szép, de szörnyű szép!”

„Midőn Budán 1835. évben október 10-én jutalomjátékul Dugonics művéből Endrődy által színpadra alkalmazott Arany perecek című darabot választá, a negyven évet meghaladott művésznőről ez a vers szóratott szét” – írja róla a kortárs írónő, Karacs Teréz A régi magyar színészetről című visszaemlékezéseiben.

Természetesen Kántornéról szólt az alkalmi költemény, aki kezdeti színjátszásunknak évtizedeken át felül nem múlt tragikája volt. 

A majdani Kántorné, azaz Engelhardt Anna 1791-ben született Nagyszebenben, szegény erdélyi szász családban. Szüleit korán elveszítette, 16 évesen cselédnek állt Pesten. Munkaadója, Láng Ádám János színész – az első magyar színtársulat alapítójának, Kelemen Lászlónak a sógora – felfigyelt tehetségére, és a színjátszás felé terelte, s az ő biztatására a lány megtanult magyarul. A házban gyakran megforduló Kazinczy Ferenctől is jelentős biztatást kapott. 

Nagy buzgalommal tanult, és magyar színésznővé vált. Bár abban az időben a németeknek fejlett drámairodalma s állandó színháza volt, és a németek több ízben meg is próbálták maguknak megnyerni a tehetséges színésznőt, Kántorné hittel, hűséggel és ragaszkodással a nélkülöző, nehéz sorsú magyar nyelvű vándortársulatok tagja maradt.

A pesti Hacker-szálában működő társulatnál lépett először színpadra 1810-ben. Nem sokkal később férjhez ment az ismert komikushoz, Kántor Gerzsonhoz. Rövidesen férjével együtt a Debrecenben játszó kolozsvári társulathoz szerződött. Férje korán meghalt, ő maga 1847-ig járta vándorszínészként az országot. (Özvegyként született egy törvénytelen leánya, akit, hogy megkímélje a hányatott élettől, örökbe adott.) A székesfehérvári színtársulathoz, majd a kassaihoz szerződött. 

Leginkább drámai hősnői szerepeket játszott. Játékát elmélyült szereptudás, nemes pátosz jellemezte. Szerepeit évtizedeken át megőrizte és csiszolta. Alakításairól külföldi utazók is elismeréssel írtak. Jelentős részt vállalt Kisfaludy Károly darabjainak színpadi sikereiben. Alakításait a leghíresebb német művésznőkével állították párhuzamba. Kortársai általában a „magyar Schröder”-nek nevezték, az ünnepelt német művésznőre utalva. Legjelesebb alakításai: Macbeth neje, Lukréczia Borgia, Tudor Mária, a Bánk bán és a Hamlet királynői, a Stuart Máriában Erzsébet, Kisfaludy darabjaiban Ilka, Széchy Mária és mindenekfölött Grillparzer Sapphója. De vígjátékokban is jeleskedett. A Shakespeare Makranczos nője után készült Franczka volt egyik legkitűnőbb szerepe.

Korának ünnepelt tragikája volt, vándortársulatával bejárta az országot. 1833-ban ő játszotta Gertrudis szerepét a Bánk bán ősbemutatóján Kassán. 

„Kántorné volt a társulat drámai előadásainak csillaga. Azon nem erőltetett méltóság, mellyel ő képes volt alakítani, ifjút, vént, nőt, elragadott. Kitűnően érté szerepeihez az öltözék választását, de azt is érté, hogy a néző sohasem Kántornét látta maga előtt, hanem a szerep valódi személyét. Taglejtés, kar- és kézmozdulatok, hanghordozás s gyönyörű nyakának kellő tartása által varázslá el az őt bámulót” – írta róla a már korábban idézett kortársa.

Legszebb diadalait vidéken aratta, majd, mint a budai magyar társulat ünnepelt tagja, két kezével hordta a téglát az állandó pesti színház építéséhez, de sosem jutott a Nemzeti Színház deszkáira. Az úgynevezett „síró-éneklő iskola” képviselője volt, ezért az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház nem szerződtette, mert addigra ez a játékstílus elavulttá vált.

Vándorszínészként 56 éves koráig bejárta az akkori Magyarországot. A sok gyaloglás, rázós utakon szekérrel történt utazások kikezdték az egészségét, és a stílusa is kezdett divatjamúlt lenni. 

1845-ben visszavonult a színpadtól. Marosvásárhelyre jött, ahol – egyes feljegyzések szerint – Pósa Mihály társulatával került sor az utolsó fellépésére a Kegyencek vagy II. Katalin orosz cárné szerelme című színjáték címszerepében. Ezután színházi jegyárus, majd házmesternő, végül szakácsnő lett, míg Rhédey Lajos gróf pártfogásába nem vette. Élete utolsó éveiben Lázár József gróf családjánál talált menedéket. 

Marosvásárhelyen hunyt el 63 évesen 1854. február 28-án. Jeltelen sírba temették a katolikus temetőben. Halála után két évvel Prielle Kornélia színésznő, egykori tanítványa állíttatott számára síremléket.

Kántorné volt a legkiválóbb tragikai művésznője a régebbi magyar színészetnek. Béke poraira.

Napra pontosan 170 évvel halála után ezennel elhelyezzük sírján a kegyelet koszorúját.

Több forrás felhasználásával összeállította: 

Kiss Éva-Evelyn