Karácsonyi pásztorbot

Nem is olyan rég, 30-40 évvel ezelőtt Marosvásárhelytől nagyon távol esett a nyárádmenti kis falu: Somosd. Ma ez a távolság Hagymásbodonon keresztül, át a hegyen (ahogy az odavalósiak mondják) 12 km, melyet fertályóra alatt autóval meg lehet tenni. Akkoriban azonban távolabb volt, egyrészt, mert kisfiúként évente esetleg egyszer hoztak szüleim a székely fővárosba, másrészt, mert amikor később ide jártam iskolába, a folyfalvi állomásig gyalog, onnan pedig vicinálissal két órát tartott, míg bedöcögtünk a városba.

Nem is olyan rég, 30-40 évvel ezelőtt Marosvásárhelytől nagyon távol esett a nyárádmenti kis falu: Somosd. Ma ez a távolság Hagymásbodonon keresztül, át a hegyen (ahogy az odavalósiak mondják) 12 km, melyet fertályóra alatt autóval meg lehet tenni. Akkoriban azonban távolabb volt, egyrészt, mert kisfiúként évente esetleg egyszer hoztak szüleim a székely fővárosba, másrészt, mert amikor később ide jártam iskolába, a folyfalvi állomásig gyalog, onnan pedig vicinálissal két órát tartott, míg bedöcögtünk a városba. A városban mindig megcsodáltam a cifra palotát és a tornyokat, mert azokból sokkal több volt, mint kis falumban. De azért büszke voltam arra az egy toronyra, mert a mögötte magasodó Nagy-hegy fenyegetésére nem is hederített. Ha ez a hegyoldal mozgolódni, suvadni kezdett, fák szakadtak ki tövestől a földből, sírok nyíltak meg és emberi csontvázak ugrottak a mélyből a felszínre. A torony mindig megmaradt a viharokban, mert mélyen gyökerezett a földbe vagy a Jóistenbe – gondoltam kisfiús hittel magamban. Jó barátságot kötöttem vele, és minden reggel, amikor fölébredtem, kamránk ablakából, ahonnan látni lehetett, vidáman üdvözöltem. Tudtam róla, hogy nem azért magasabb, mint mi, mert lenéz bennünket, hanem azért, hogy mindent lásson, tudjon, és Istennek harangzúgásban beszéljen rólunk. Különösen karácsony éjszakáján éreztem, hogy a mi magas tornyunk figyel és vigyáz ránk. Legények és kisfiúk róttuk hajnalig a sötét utcákat, s pásztorbotokkal zörgettünk a békés keresztyének házának ajtaján, hogy hallgassák meg köszöntésünket. A kántálók ajkán felzendült a „Szívünk vígsággal ma betelt” közkedvelt ének, és a végén, amikor énekeltük: „mint a látnok látta régen”, akkor számomra ez a látnok az én tornyom volt. Fenséges magasból szemlél minket, és éjszaka, ha nem harangozhat, elsuttogja Istennek örömeinket, hálánkat, kéréseinket. Volt egy felejthetetlen karácsony éjszaka. Akkor szerettem meg örökre ezt a heggyel dacoló, reánk vigyázó szép tornyot. Hajnaltájt, amikor már elbúcsúztam barátaimtól, hazafelé tartottam a patak melletti ösvényen. Úgy döntöttem, hogy néhány méterrel lerövidítem az utat, és átugrom a patakot. Botommal meglendítettem magam, de pontosan a patak közepébe zuhantam, ahol szélfúvás miatt nyakig érő hóba süllyedtem. A toronyra néztem, mert nagy bajban voltam, s akkor a patak partján megpillantottam Őt, aki olyan volt, mint egy mindennapi vándor. Toronytól toronyig jár minden éjszaka, mert a tornyok hívják Őt, amikor valahol bajt észlelnek. Alig látszottam ki a hóból, de felé nyújtottam betlehemi csillagmintás pásztorbotomat, és már ott is álltam a patak fölötti fagyos ösvényen, mint amikor Mózes botjával rásújtott a Vörös-tengerre és a nép száraz lábbal kelt át rajta. Azóta mindig, amikor előveszem a kifaragott karácsonyi mogyorófa botot, azon a markolatnyi helyen, ahol a vándor megragadta, úgy ragyog, mint a betlehemi csillag. Már egyedül álltam az ösvényen, és tekintetem a világító pásztorbottól a toronyig hordoztam és vissza, amikor tornyom suttogása duruzsolt a fülemben: ne veszítsd el soha azt a botot, melynek másik végét a vándor fogta. Mondd el az összes kisfiúnak, hogy őrizzék karácsonyi pásztorbotjaikat, s hóban, vízben, viharban nyújtsák oda annak, aki a parton áll. Ez a suttogás kísért hazáig, s álmomban még sokáig mentem a vándorral a patak melletti ösvényen. Azt hiszem, már a mennyország kapujában voltunk, fénylő botommal zörgettem, hogy odafent is hallgassák meg karácsonyi énekem. Amikor megnyílt a kapu – kinyitottam a szemem, mert délre járt már az idő. A nap fenn ragyogott az égen s a fény úgy hullott a földre, mint nagy havazásban hópelyhek a tájra. Az ösvényen, akár a puha hóban, indultunk szívig érő ragyogásban a templomba. A harangokat mintha mécses olajával kenték volna meg éjszaka az angyalok, lángoló hangjukkal nem is hívtak, hanem hátunkba bújva küldtek Betlehembe, hova sietve, menve láthatjuk Istennek Fiát, ki megszületett. Jászolban fekszik, barmok közt nyugszik Szent Fia, Jézuska. Azóta, ha bármikor karácsonyi pásztorbotomra nézek, megjelenik az égen a betlehemi csillag, s álmaim mezején követem a vándort.

Henter György, a Vártemplom lelkipásztora