Kegyetlen emberek, visszahozhatatlan életek

Szemet szóért

Ilyentájt, március második felében újra megrohannak a fájdalmas emlékek, a kimondhatatlan szomorúság, a kétely: vajon velünk, a vásárhelyi magyarsággal történt meg a gonosz, kegyetlen „fekete március” a szörnyen kegyetlen tettekkel? 

Ezelőtt 31 évvel miért hitte a vátrás románság, hogy Erdélyt a magyarok csak úgy zsebre vágják, és elveszik?! 

Annyi idő óta sem történt semmi az igazság keresésében, semmiféle eljárás nem indult a véres-kegyetlen támadások miatt, amiket a magyarok elszenvedtek. Csak azért, mert magyarok vagyunk? Csak azért, mert Sütő András vezetésével kizárólag a saját emberi, nemzeti jogainkat kértük, ami csakis a miénk volt? Azért kellett a XX. század kiváló magyar írójának élet-halál küzdelembe kerülnie?! Most is ugyanúgy átélem a szörnyű rettegést, látom a láncokat, botokat, vasvillákat, capinákat, kénes gyutacsokat, amikkel a vásárhelyi magyarságra rátörtek ezek az emberi mivoltukból kivetkőzött, állattá változott tömegek. Azt a „tömeget”, amely egyre gyarapodott, s fel akarta gyújtani az RMDSZ akkori épületét, ahol Sütő Andrásék megbeszélést tartottak, hogy hátha létezik békés rendezés a magyar-román vezetőséggel, hogy ne kerülhessen sor arra, ami bekövetkezett… Hogy a felbőszült tömeg ne keresse az ősz hajú „bătrânt”, hogy véglegesen „elrendezzék”. Mert ugye Sütő András követelte a magyarság jogait, ő biztatta és vezette a magyarságot szóval és tettel február 10-én a könyves-gyertyás néma felvonuláson, majd később is, kérve az iskolákat, s a legelemibb emberi jogot, az anyanyelv használatát. Azokat a jogokat, melyek megilletnek bennünket kisebbségi létünkben. 

Ha akkor a magyarság nem rémül meg, és összefog, talán Sütő Andrásnak sem kellett volna a pogrom után még 16 évet állandó szenvedésben élnie, egyik műtétet a másik után végigszenvednie, utolsó percig. Talán megmenthettük volna, ha nem félünk, ha megvédjük a vérengző tömegtől és a hazug vezetőjüktől. Azoktól,  akik a mai napig nagyon jól vannak, és biztonságban érzik magukat. Felelősségre vonás?!

Visszagondolva, később kiderült, hogy az a zubbonyos csendőr, aki akkor egyenruhájával védte meg Sütő Andrást a haláltól, Gábor József volt, ráfeküdt a nyílt, ponyvátlan autón, hogy több ütés ne érje. Gábor József három éve halt meg, becsületessége és bátorsága maradjon példa mindörökre. 

31 év után is Sütő András szavait idézem: „A nemzetiségek kollektív jogainak elismerése, a kulturális önrendelkezés, annak tudomásul vétele, hogy miként a nemzet, ugyanúgy a nemzetiség is, letagadhatatlan társadalmi, történelmi kategória; jól meghatározott etnikum, amely elemi emberi jogok alapján akarja megőrizni sajátos, kollektív egyéniségét”.

Nem a gyűlölet beszél belőlem, csupán emlékezem, és a veszteség pótolhatatlan. Mindez megtörtént velünk, legyen bármilyen béke, ezt nem szabad elfelejtenünk, mert velünk történt meg 1990. március 19-én és 20-án.

Tudnia kell a mostani generációnak is, akik most a Református Kollégiumban és a többi magyar nyelvű iskolában tanulnak, hogy a magyarul tanulásnak kemény ára volt. Hogy bátor, okos magyar vezetőinknek köszönhetik ezt. 

A bátrakat félteni kell! A nemzeti öntudat, a hazaszeretet, a magyarság megmaradásáért vívott örökös küzdelem arra int, hogy bárhogyan is alakul életünk, a megmaradt szavainkat őrizni kell. „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!” (Nagyenyedi fügevirág).

Köszönet az anyaország elnökének és miniszterelnökének, hogy állandó erkölcsi és anyagi segítséget nyújt az erdélyi magyarságnak. Köszönet a reményért, a segítségért, az együvé tartozás érzéséért, hogy számíthatunk az anyaországra. 

Mielőtt befejezem az emlékezést, Sütő András szeretett dalát osztom meg az olvasókkal. A temetőben a kopjafánál állva hallom, ahogyan a zongoránál énekli, s most is reményt sugároz felénk: 

„Ha meghalok, szellő légyen belőlem

Járó-kelő holdvilágos mezőben.

Emberektől elbújdosott fájdalom,

Melyet el nem olthatott a sírhalom.”

Nagy Siklódi Katalin, 

Marosvásárhely