Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A széllegények odaterelték Télapó elé az esőfelhőket, s az öreg mágus a szirke-szürke esőcseppekből csinos hópehelykislányokat varázsolt. De bűbájosak is voltak! A széllegények megigézve nézték, gyöngéden karjukra vették, s vitték le őket a földre. Hanem az egyik szélsihedernek alaposan meggyűlt a baja a neki jutott gőgös pehellyel, aki így kezdett parancsolgatni:
– Ide figyelj, te ickó-fickó! Nem kell nekem földi diszkó. Én előkelő kisasszony vagyok. Nem akarok a piszkos talajra kerülni. Vigyél fel, fel, hadd élvezzem a szárnyalás és a magasság utolérhetetlen örömét!
Szélsiheder teljesítette a fennhéjázó hólány kérését, mind feljebb és feljebb emelkedtek, elsuhantak a hólepte falvak, városok fölött, végül a széllegénynek elege lett az öntelt fruska szeszélyeiből.
– Hókislány, le kell hogy tegyelek, nézd azt a szép karcsú tornyot! No, hópehely, jó e hely?
– Dehogyis, dehogyis! Túl magas a templom tornya, rajta állni vészes torna.
– Akkor a paplakra, muskátlis ablakba.
– Hópehely, jó e hely?
– Dehogyis, dehogyis!
– Akkor a kéményseprő kajla bajszára, trónod lesz az egyik szára.
– Dehogyis, dehogyis!
– Akkor Marci kakas taréjára, hajlamos minden tréfára.
– Dehogyis, dehogyis!
– Akkor Karcsi lurkó orra hegyére, számíthatsz a fickó kegyére...
– Dehogyis, dehogyis! – rikácsolt a lány. – Egyáltalán nem akarok földre szállni. Inkább toronytetőn állni.
Hej, méregbe gurult a széllegény.
– Te ostoba kényes-rémes, kibírhatatlan hófruska! Hát neked visszataszító minden földi hely? Ej, ej! Ahajt szépen megbüntetlek, ganédombra eregetlek.
Hiába sikoltozott-rikoltozott a hókislány, bizony ott landolt a párálló trágyadomb tetejedes tetején. Köréje gyűltek a baromfik, tyúkok, ludak, rucák, pulykák, és a vén kakas mély kántori hangon így gúnyolta: – A hóleány gőgös, a trágyadomb gőzös, libeg-lebeg szalmaszálon, kutya legyek, hogyha bánom. Pedig rusnya egy állat az is!...
A kétségbeesett hókisasszony meg se mukkanhatott. A falu fölött vastag felhő vonult át, a magasból olyan sűrű hullás kerekedett, hogy nemsokára vastag paplanként födte be. Úgy elvegyült pehelytársai között, hogy tavasz jöttén, olvadáskor az anyja sem ismerne rá.
Kajcsa Jenő