Sürgősségi rendelettel emelte a múlt héten a kormány a kettes nyugdíjpillérbe utalandó hozzájárulás mértékét egy százalékkal. Az intézkedést úgy csomagolták, mint a sokat emlegetett uniós helyreállítási alap keretében eszközölt nyugdíjreformot, de arról mélyen hallgatnak, hogy a magánalapokba kerülő hozzájárulás mindmáig nem érte el azt a mértéket, amit a rendszer 2008-as bevezetésekor eldöntöttek, amivel hosszú távon károsítják a mostani nyugdíjasok egy relatíve vékony rétegét és az összes leendő nyugdíjast.
A kettes pillér 14 évvel ezelőtti megalapításakor a munkavállalók nyugdíjalapi hozzájárulásából a bruttó bér két százaléka ment ezekbe az alapokba, és az eredeti menetrend szerint ezt a hányadot hat év alatt meg kellett volna emelni hat százalékig. Ez azóta sem történt meg, 2016-ig sikerült a hozzájárulást 5,1 százalékig felvinni. A volt szocdem kormány, amelynek háttérvezérét azért tették hűvösre, mert az árvák uzsonnapénzéből fizetett pártkádereket, 2018-ban visszavágta a hozzájárulást 3,75 százalékra, amikor átszabta a befizetési rendszert, holott akkoriban szerintük dörgedelmesen nőtt a gazdaság, és két kézzel is alig bírtak osztogatni. Innen megyünk most vissza 4,75 százalékra, de nem a kormányzat jókedvéből, hanem azért, mert ez feltétel a pályázati alapok eurómilliárdjainak lehívásához.
A kettes pillér magánalapjaiban még ezekből a csonka hozzájárulásokból is összegyűlt a 14 év alatt durván 90 milliárd lej, aminek a legutóbbi adatok szerint 88 százaléka kering a hazai gazdaságban, a bukaresti tőzsdén jegyzett részvényekbe és állampapírokba fektetve. Az alapok teljesítményei nem egyformák, de a rendszerről összességében látható, hogy működik (beleszámítva az utóbbi másfél évtized gazdasági viharait is), nem is rosszul. Itt az a jó kérdés, hogy ha tartották volna az eredeti hozzájárulási menetrendet, akkor mennyivel lehetnének nagyobbak ezek az összegek, illetve a befizető leendő nyugdíjasok megtakarításai, és milyenek lennének jövőbeni életszínvonalbeli kilátásai. És az sem vitás, hogy ha ésszel tervezne a mindenkori kormányzat nyugdíjrendszert, akkor jól működő magánalapok mellett kevesebbel kellene évenként kifoltozni az egyes pillért is, ami tavaly 16 milliárdot vitt a befizetéseken túl, és a demográfiai és foglalkoztatási trendeket elnézve több csoda is kellene a legalább nullaszaldóssá tételéhez.
Az utóbbi 14 évben – a pénzügyi műveltséggel nehezen vádolható aranyos csapatot kivéve – mindenki volt kormányon a politikai szférából, és a viszonyulásuk alapján látható: politikai konszenzus van a pártok között abban, hogy nem kell támogatni azt, hogy a munkavállalóknak nyugdíjas éveikre megtakarításaik, kiszámíthatóbb életfeltételeik legyenek. Mert a hatalmi érdekeknek az felel meg, ha a választási kampányokban nyugdíjemelési ígéretekkel (is) vásárolnak szavazatokat. Nekik a választók minél inkább függő állapotban való tartása a simább üzlet, pláne hogy nem a saját pénzükből gazdálkodnak, hanem az adófizetőkéből.
