Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Városunkat jobban megismerő, kíváncsian figyelő séta alkalmával állok meg a tornyos városházával szemben, Csíki Emil háza előtt. Még ha egy kicsit kirívóan szecessziós is, jó párszor mosolyogva néztem és gyönyörködtem benne. Ez a ház szebbé teszi városunkat látványában is, történetében is. Balás Árpád szorgalmas kutakodásaiból tudom, ebben az évszázados épületben szállt meg Marosvásárhely visszatérte után, 1940-ben József főherceg, és az már csak kedves ráadás, hogy az építője és tulajdonosa egy mélyen vallásos – római katolikus –, örmény származású fűszerkereskedő volt.
Kíváncsian kezdem betűzni a kaputelefon feliratát, egészen más nevek olvashatók ott; sem József főhercegre, sem pedig Csíki Emilre nem emlékeztet már a névsor, de hirtelen felfedezem a hat felirat (három magyar és három román) között Gyárfás L. Miklós nevét. Nem véletlenül ötlik a szemembe, hiszen már két éve prédikáltam a temetésén, de bennem valahogy még mindig él a neve és emléke.
Gyárfás L. Miklós – ha szabad így fogalmazni – igazi marosvásárhelyi életművész volt. Édesapja Balavásáron volt református lelkipásztor, aztán az államosítás körüli időben a négygyermekes család beköltözött Marosvásárhelyre, és az édesapa Bordi András festőművész mellett a Kultúrpalotában működő képtárban dolgozott. Gyárfás L. Miklós mindenre fogékony tehetségével igazi művész lehetett volna, csak a szorgalom és kitartás hiányzott belőle. Öccse vallomása szerint a hangszer alatt feküdve is pontosan lejátszott zeneszámokat a zongorán. Volt egy szép időszaka a Népújság-előd Vörös Zászlónál, amikor Kép a keretben sorozatban városunk igazán érdekes személyiségeiről jól felismerhető, és rájuk nagyon is jellemző karikatúrákat készített, hozzá pedig a személyiségre jól találó írást. Aztán egyszer csak eltűnt a látószögünkből, azt sem tudtam, él-e vagy eltávozott más országba, esetleg magasabb régióba.
Két évvel ezelőtt (2017. május 7.) szenderült örök nyugalomra, a családtagok emlékezéseiből újból összeállt az erdélyi életművész sorsútja, s benne a feledhetetlen, egyéni, sajátos napilapsorozat, ami hangulatában és felelevenítésében valami huncut szabadságot kölcsönzött egy cenzúrázott korszak emlékeinek. A temetés után testvérhúga Kós Károlyról készült linómetszetet ajándékozott nekem, amelyet nem sokkal az író, építész halála előtt pár perc alatt készített – emlékezetből. Ezért is hálásan gondolok rá, amikor elsétálok a Csíki Emil háza előtt.
Elkezdik a szerződésbontás procedúráját a Brantner köztisztasági vállalattal