Gyermekkorunk egyik nagy élménye – senki ne értsen félre valamiféle túlzó gyermekvédelmis elfogultságból, mely most annyira divatos a médiában, okkal vagy éppen ok nélkül, politikai hisztériából, szóval, hogy kikeveredjem ebből a mondatcsapdából –: nagyon jó volt ágyban maradni, aznap nem menni iskolába vagy óvodába, ebben a sorrendben a kellem szempontjából, akkor az emberfia-lánya egész délelőtt ágyban, hátát sok párnával felpolcolva – ült, és képeskönyvet lapozgatott. Olyan házban, ahol volt könyv, ahol volt apa könyvespolca, és volt a gyermekek könyvesszekrénye.
Na de apa könyvespolca igazi kincseket rejtegetett. Néhány régi, nagy becsben tartott albumot, ami a háborúk dacára a család birtokában maradt, legalább két generáció örökölte, látszott rajta, más korok más gyermekei, talán éppen felmenőink vagy azok testvérei – sokkal többen voltak testvérek, mint mi, más volt a családmodell, sejhaj – nézegették, óvatosan vagy gyorsabban lapozgatták. Voltak kedvenc megállók, amelyeket hosszan lehetett bámulni, elábrándozni róla, beleképzelni magunkat abba tájba, városba, várba, házba, palotába, csatába, szellemvilágba, hősök közé lépni, és voltak unalmasabb, hosszabb közbeiktatott szövegek, amelyeket kiugrottunk (jogos vagy jogtalan önvédelemből, a szellem frissen tartása végett). Bekötött régi képes újságok furcsa emberekkel, viseletekkel, járművek, portrék ismeretlen nagyságokról, akiket valamikor – úgy képzeltem – az osztály falán kifüggesztve kellett tisztelni, mint a három vagy négy drasztikust (M-E-L-SZ).
Azért a képaláírásokat elolvastuk, új szavakat tanultunk meg, dehogy, reánk ragadtak, és belekeveredtek a beszédünkbe, olyannyira, hogy felnőttként azon kapjuk magunkat, hogy te jóisten, ezt a szót a Képes nagy világtörténelem című karácsonyi albumból hoztuk, cipeltük magunkkal, és akkor az ember szeme előtt megjelent a könyv, amely azóta ki tudja, hol van, kinek, melyik gyermeknek szerez ma is még örömet egy olyan délelőttön, vagy hever egy antikvárium eladhatatlan régiségei között, mert ma már a világtörténelem egyáltalán nem csodálatos, nem mesés, hanem ronda, érdekgubanc, és ellentétek darázsfészke. Képpel-képtelenül képes mindenre.
Valaki a minap azt fejtegette, hogy az iskolai tantervből ki kellene törölni a történelmet, mert mutassunk neki akár egyetlen ma élő vagy közelmúltbéli politikust, aki valamit is tanult a történelemből. Persze, akkor nem mondhattam el neki, hogy ezt az axiómát még Titus Livius találta fel az utókor számára: Historia magistra vitae, azaz a történelem (nőnemű!) az élet tanítómester asszonya.
Nem muszáj tanulni belőle, nem muszáj tanulságokat meríteni a történelemből, lehet élvezni, szemlélni, kutatni, megélni belőle, benne, érte, általa létezni, mondtam volna, de csak annyit jegyeztem meg: nem véletlenül találta fel az emberiség a históriát, a mesét és a múltidézést, ugyanis az egyed (végeredményben az egyedek összessége egy adott földrajzi ponton belül vagy szétszórtan, egy teljes közösség) ennek segítségével helyezkedik el a szellem, a társadalom síkján a nemzedékek között, válik emberré, etnikummá és persze etikussá is, ha nagyon akar, akinek van múltja, és persze ebből következően jövője is (ha hagyják).
Messze elkeveredtem a képeskönyvek nagyszerű élményétől, hiszen ma az ágyba parancsolt gyermeknek hiába adnék képeskönyvet, csudás albumok milliói jelennek meg és hevernek fellapozatlanul a könyvespolcokon vagy könyvkereskedésekben, árulják őket árengedménnyel, adják honoráriumként (Kent helyett) vagy jutalomkönyv gyanánt – mindent kiszorított a tévé, de leginkább a permisszív szülők engedélyéből a teló.
Cáfolj meg, ó nyájas olvasó!
