2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Az élet számtalan lehetőséget, témát kínál, csak nyitott szemmel járjon az ember. Mindjárt itt vannak Beethoven hajtincsei, amelyekből brit tudósok megállapították, hogy... és itt aztán jöhetnek azok a felvetések, amelyek teljesen megváltoztatják képünket, tudásunkat a zeneszerző jelleméről, szokásairól, munkastílusáról, ugyanis a haj mindennek hordozója, nem csupán a géneké és az átélt borbélytrükköké. Vagy például kiderül, hogy van egy ország, amely nem csupán arról híres, hogy a legtöbb egy négyzetcentiméterre vetített valódi gejzírrel büszkélkedhet, de tudta-e Ön, hogy Izlandon nincs meki? Azaz olyan gyorsétkezde, ahol a marhahúspogácsa és a félbevágott zsömlék viszik a prímet, és burgernek hívják a főételt. Egyáltalán nem burzsoá, semmi köze Bürgerhez, a sörgyároshoz, akiről végre utca van elnevezve a műcsatorna (azelőtt Malomárok) bal partján, és az alkoholos italokhoz. Mégis, a népszerűséghez vezető egyik út a gyerekek vasárnapi mekiztetése, illetve bizonyos ideológiák mentén a meki elítélése. Főleg azok a vendéglátósok kárpálnak ellene, akiket a gazdasági válság, a kovid padlóra küldött, akik azt látják, hogy a globalizáció a gyomrunkon keresztül vezet a világ egyneműsítéséhez és a modernizációhoz. A hagyományőrzők nem a mekiben szoktak kongresszust tartani és népviseletben színpadra lépni.

Na de mindegy, ez csak afféle bevezető volt, ugyanis szerettem volna elaltatni olvasóim éberségét, és komor korunk homlokára valami kis derűt varázsolni. Mert ha tanár vagy és tanító, óvodapedagógus, nemzetnevelő és a tanügyminisztérium bérese, akkor bizony nincs sok okod a repesésre. Napok óta sztrájkolnak, és ma reggel nem jelentették kiküldött kémeim, hogy sikerült volna megegyezni a minisztériumnak a tüntetőkkel, azokkal, akik csak a minimális szolgáltatást biztosítják az iskolákban és óvodákban. Általános a sztrájk, de nem egészen. Hallottam olyan bölcsődéről, ahol a pedagógusok dolgoztak, de nincs közétkeztetés, mert a konyhás néni más szakszervezethez tartozik, aki/ami nem vette fel a munkát a főzőpult mellett. A szülők, nagyszülők pakolnak uzsit naponta a kiskorúaknak. Ha rémhírnek bizonyul is utóbb, talán nem éppen alaptalan. Korjelző tünet.

Ma már egészen másként néz ki a rendszer – az oktatás, a tanár–diák viszony –, mint egykoron, amikor én jártam iskolába. Elismerem, régecske. Talán fél századnál is elébb. Az afféle hibrid volt, a szovjet-szocialista új típusú és a régi poroszos magolós (olykor tenyerest osztó) vegyüléke. A legfontosabb a lexikális tudás megszerzése, a memorizálás, a pillanatnyi tudás visszaböfögése, a mechanikus feleletadás, amelyben a tanár felismerte saját vagy az egyedül üdvözítő tankönyv szavait, fordulatait, és az ideológiai „korrektség” (bár ekkor nem így nevezték, hanem pártosságnak mondták) gyakorlása. Gondolkodni nem volt fontos, sőt esetenként tilos is. A többi: szünet és a lelkiismeretes pedagógus látogatása a tanuló otthonában, bentlakás az egykori kollégiumi konviktusok virtuális továbbéltetésével, lecketerv, osztályozó konferencia és vizsgák, ja és az évharmadi/-negyedi dolgozatok. Pionírnyakkendő, osztálynapló, tanár elvtársnak jelentem, osztályunk létszáma harminckettő, hiányzik Piros Pufi.

A tanári fizetésről nem esett szó. Nem volt téma, csak egymás közötti suttogás. (Ez van, és ezt kell szeretni – ez volt a korszak jelmondata magánhasználatra.) A pályán még férfiak is előfordultak, ámbátor egyre fogyó számban (messze álljon tőlem a hímsovinizmus árnyéka is), igaz, tanárnak, tanítónak lenni státus volt. Elérendő életcél. A közmegbecsülés még befogta őket, átkarolta, tisztelhetővé tette a pályát. Minél kisebb volt egy település, és minél kevesebb iskola volt benne, annál inkább. Felnéztek a tanárra. Adtak a véleményére. Bár a végcél az volt, hogy az ember hazakerüljön a családjához, szülőfalujához/városához néhány év elteltével. Előtte elszenvedte az ún. repartíciót, a központosított elosztási rendszert, de volt állása. Államilag garantált. Ilyen-olyan fizetéssel. (Anyám csudálatosan finom ételek receptjét kapta a tanáriban kollégáitól. És voltak híres idézetek a tanulók dolgozataiból. Minden tanár hatalmas repertoárral rendelkezett ebből a műfajból.) Nem volt mobiltelefon, sőt sok helyen egyáltalán nem érkezett még el az idő Bell találmányának bevezetéséhez, pedig már a XX. század második felét tapostuk/tapsoltuk el, nem volt videózás iskolai bunyókról, és főleg ismeretlen volt a kábszer. A hét osztály volt a kötelező, de a túlkorosokat és a notórius bukott szamarakat akár a második osztályból férjhez adták a jó és iparkodó szülők. Voltak még osztatlan iskolák és egyfős tantestületek, petróleumlámpás téli iskolák, ahová a néptanács nem nagyon szállított tűzifát sem, azt a tanuló vitte otthonról, ha volt.

Mégis lettek belőlünk családfők, nagymamák és nagypapák, csalódottak, doktorok, mérnökök és szakmunkások, földművesek a kollektívben és rendőrök és emigránsok, felpofozottak a szeku pincéjében, tanárok, óvók és tanítók, akik virágot kaptak március nyolcadikán és az évvégen vagy a tanévkezdés napján is, volt közös kirándulás, nem Firenzébe, csak emide a városerdőbe, a közeli tóhoz, a Szarkakúthoz, a nemzetközileg sem ismert libaúsztatókig, de jól éreztük magunkat, és a 16 lejes szalámi vajas kenyérrel maga volt a megtestesült Szendvics, amihez lehetett friss uborkát harapni. Volt műhelygyakorlat és durva műhelygyaktanárok, tornaórák az iskolaudvaron és közmunkázás, kukoricatörés, almaszedés, pityókagyűjtés. A tanár leült olykor közénk, és mesélt, mert ő még a réges-régi világból jött, az azelőttiből, amikor még palatáblára palavesszővel írtak, sőt papiruszra és pergamenre, rovásírással, és házi feladat gyanánt kőbe vésték Hammurapi törvényeit. Biz’ isten, irigyeltük őt.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató