Két hét Délkelet-Ázsiában

(Folytatás április 3-i lapszámunkból)

Behajózunk a Csaophraja folyó egyik mellékágába, megállunk egy haletetésre, egypár kenyeret ezért hozott az idegenvezető. A folyó mentén sok a lakóház, egyesek jól néznek ki, de nagy részükre az ember fél ránézni, nehogy összeomoljanak. Itt a milliomosok nem laknak külön negyedekben, s a kunyhók mellett ott van a király csónakmúzeuma is, ahol az 50 m hosszú aranyozott királyi hajók várnak a következő parádéra. A Csaophraja, illetve csatornái fontos szerpet töltenek be a bangkoki közlekedésben. Sok a csónak, és szinte ingyen visznek át a város túlsó felébe vagy egy sétahajózásra, de ehhez már ismerni kell a nyelvet, mert a csónakosok nem tudnak angolul.

Lassan visszafordulunk, és irány a nap fő látványossága, a Grand Palace. Miután Bangkok Thaiföld fővárosa lett, a Grand Palace 1748-ben épült királyi lakként. A királyok már régen nem laknak itt, de a palota egy csodálatos példánya a thai építészetnek. 

Jártam már egy-két helyen az életben, de nem emlékszem arra, hogy ennyi embert egy helyen valaha is láttam volna. Állítólag ez azóta van, mióta a kínaiak utazhatnak külföldre; ez megnövelte a forgalmat, ugyanakkor jövedelmi lehetőség is a thaiföldieknek. 

A közlekedésre egy szabály van: az ember kinézi a pontot, ahova ki akar jutni, utána becsukja a szemét, és nekiiramodik, nem nézvén, hogy valaki útjában van-e vagy sem. Kézzel, lábbal, minden erővel előre. Nem rosszindulatból jönnek neked minden percben és minden oldalról, úgy néz ki, ez itt a taktika, és ha nem élsz vele, nem jutsz el sehova.

Sihanoukville (Kambodzsa)

Mintegy 50 éve alapították Kambodzsa első mélytengeri kikötőjeként, nevét az egykori uralkodó (Norodom Szihanuk) után kapta. Viszonylag későn kötöttünk ki, az ég borult, de ennek ellenére egy csepp hideg sem volt, sőt. Egypár darut is láttam a környéken, hajót is egyet, de ebből elég nehéz arra következtetni, hogy ez kikötőváros. Bizony szegény helynek néz ki, és nemcsak szegény, hanem eléggé piszkos is. A turistakalauzunk szerint az embereket még nem sikerült megtanítani a tisztaságra, és én, aki azt hittem, hogy a tisztaság természetes dolog, ismét tévedtem. Úton-útfélen gyerekek, egy-egy szerzetes, nyomorékok kéregetnek, állítólag a Vörös Khmer áldozatai. Első utunk itt is egy pagodához (Intra Ngean) vezetett, de ez messzemenően elmarad a thaiföldiektől. A közeli sztúpák mellett halmozódik a szemét, s a gyerekek és nyomorultak hada nyújtja a kezét alamizsnáért. Emlékszem, Peruban is sok gyermek kéregetett, de az tulajdonképpen nem kéregetés volt, egyszerű dolgokat igyekeztek eladni, viszont legalább valamit akartak cserébe adni a pénzért. Egy kis szorgalommal ezt itt is megtehetnék, hiszen annyi a trópusi növény, valami csecsebecsét lehetne csinálni a levelükből, kérgükből. Sok a kutya, de azok nem kéregetnek, túl meleg van hozzá, inkább lefekve lihegnek.

Innen a tengerpartra indultunk, mely szép, habár a víz nem olyan tiszta, mint Thaiföldön volt, a homok fehér. Meleg van, bennünket percenként többször is megkérdeztek, hogy nem akarunk-e egy masszírozást. 

Vasárnap van, a helybeliek nyugodtan heverésztek, kevesen fürödtek, mások pedig gyümölcsöt, illetve sült tengeri herkentyűt árultak, de azok sem kinézésre, sem illatra nem voltak kívánatosak.

Az utcai árusok rambutánt és még sok ismeretlen gyümölcsöt kínáltak, de nem mertük kipróbálni őket. Mint kiderült, jól tettük, mert ebédnél is nagy volt a választék, és valószínűleg higiénikusabban voltak kezelve.

Indonéz ebéd: saláta, sült, köretek, gyümölcsök, sütik, annyi van, hogy el lehet tévedni köztük. Igen, ezt nem az ittenieknek, hanem a turistáknak készítették. A kísértésnek nem tudtam ellenállni, de nem voltam egyedül, mások is igyekeztek kitenni magukért, mindent megkóstoltak. Az ételek nemcsak kívánatosak, az ízük is kellemes. Igaz, egyes esetekben teljesen más a valós íz, mint amilyenre gondolunk, de minden fogás ízletes.

Egy piacra is elmentünk. Beépített, mint a jeruzsálemi vagy marrákesi, de teljesen más. Az áru egymásra halmozva, úgy néz ki, az eladó családja is itt él egy minimális területen, de míg az arab vagy izraeli piacok élményt nyújtottak, ez inkább csak szánalmat keltett. Mindent lehet venni, ruhát, ékszert, gyümölcsöt, de semmi sincs ízlésesen elrendezve. Az alkudozás pedig nagyon egyszerű, nem úgy, mint az araboknál, ahol az egy művészet.

Az utolsó megállónk egy halászfalu volt. Mintha legalább 200 évet utaztunk volna vissza az időben. Egy hosszú épület valami ócska deszkából és hullámlemezből, egy-egy választófal – vagy 60-70 család él itt kutyástul, gyerekestül, mindenütt piszok. Egy-egy halász javítja a hálóját, egy-egy nő varrogat, a gyermekek pedig játszanak. A bűz szinte elviselhetetlen, de hát végül is ez egy halásztelep. Egy-egy polcon rizsbor erjed a benzinesüvegek mellett, melyek egyliteres üdítősüvegekben vannak. 

 Állítólag feketepiac, mert ez sokkal olcsóbb így. A házikók cölöpökre épültek, körülöttük a víz nagyon piszkos. Kellemetlen, kiábrándító látvány, hogy így is lehet élni. Remélem, az itteni hal nem exportra készül. 

Phu My – Saigon (Vietnám)

A kikötőben csak a mi hajónk van, egypár jellegzetes kikötői daru, konténerek, de semmi mozgás nincs, más hajót nem látni a közelben. Az idő egy fokkal kellemesebb, alacsonyabb a levegő nedvességtartalma, és a hőmérséklet is elviselhetőbb. Hiába, haladunk észak felé. Átjöttünk a Mekong folyó deltáján, és látni lehetett, hogy a Mekong által hozott iszap miatt a Dél-kínai-tenger vize már nem türkizkék.

Kellemes meglepetés: a hely sokkal rendezettebb, mint gondoltam. No persze, nem Szingapúr, de Kambodzsánál sokkal tisztább, nincs sem kóbor kutya, sem kéregető, sem szerzetes. A szocializmus – legalábbis a jelekben – még „tombol”, vörös zászló, Ho Si Minh-képek mindenütt, és robogók, motorbiciklik tömege. Persze akad egy-egy autó is, sőt egy helyen hirdették, hogy lehet venni Maseratit is, de ez a kivétel. 

A házak többsége helyi jellegű, nagyon sok hihetetlenül keskeny, de akadnak nagyobb házak is, és elvétve egy-egy szálloda. A helyi jellegűekben a legszükségesebbet, az ágyat biztosítják, de akad ötcsillagos is, ahol minden kényelem megvásárolható. Igaz, az árát sem szégyellik megkérni, de minden jövedelmű turista ki tud igazodni, és az árak sokkal alacsonyabbak, mint mondjuk Szingapúrban vagy Hongkongban.

Vendéglő is akad bőven, a gyakoribb a helyi jellegű, ahol aprópénzért lehet enni, és érdemes kipróbálni. Az étel sokkal ízlésesebben van elrendezve, mint mondjuk Kambo-dzsában, és az íze is jó. A francia hatás is érződik, gyakori a pékség sütikkel meg kávéval. Idegenvezetőnk mondja, hogy Vietnám jelentős kávéexportáló, amiről nem tudtam. Rizsexportból is világelső, igaz, a thaiföldi idegenvezető is azt állította, de kicsire nem adunk.

Első utunk az egykori elnöki palotába vezet, mely jó 90 perc vezetés a hajónktól. Az út mellett rizsföldek, vízibivalyok, kócsagok, de kevesebb a lakott terület, mint Thaiföldön volt. Sok az út menti rizsföld, sok helyen dolgoznak is rajta, s mindenkinek a fején ott van a jellegzetes kúp alakú szalmakalap. 

A palota jelenkori neve Újraegyesülés palota, 1975-ben egy észak-vietnámi tank betört, és ezzel véget vetett a vietnámi háborúnak. Az egész palota szépen rendezett, habár pompában messze elmarad a thaiföldi elnöki palotától. Egykori tiszta gyűléstermek, irodák sokasága, távolabb pedig Ho Si Minh egykori szerény lakrésze. A várost mindenki inkább Saigonnak nevezi az utcán is, valószínűleg ez is úgy van, mint az egykori Sztálinváros meg Leninváros esetében volt. Útközben megszoktuk, hogy Ho tatának – így becézik egymás között Ho Si Minht – minden városban van legalább egy múzeuma és szobra. Még mindig él a kultusza, habár a meglátogatott helyeket nézve nem tűnik úgy, hogy megalomániás lett volna. Igaz, egyesek szerint nacionalista volt. 

A pincében bunkerek vannak, melyeket kiszélesítettek, hogy a nyugatiak is elférjenek benne, meg tudják látogatni. Egy-egy korabeli iroda: ittmaradt amerikai írógépek, telekommunikációs eszközök vannak kiállítva.

Innen a helyi múzeumba mentünk, ahol semmi említésre méltó nincs, eléggé lerobbant helyiségek, de legalább tiszták. Az udvaron pedig a háborúban lelőtt amerikai repülők, illetve helikopterek bizonyítják a vietnámiak hősiességét.

Meglátogattunk egy helyi üzletet, ahol a vidékre jellemző lakkozott dobozokat, tárgyakat készítik. Bizony hosszadalmas folyamat, és a munkakörülmények enyhén szólva nem a legmegfelelőbbek. A végtermékek azonban szépek, az áruk jutányos. A kérdés csak az, hogy hova tegyük a lakásban, hisz így is annyi kacat van, ahova utaztunk, onnan mindig vittünk valami emléktárgyat, a gyerekeknek lesz mit kidobni utánunk.

És hogy meggyőződjünk arról, hogy Vietnám lépést tart a korral, elvisznek a Bitexco-torony, egy felhőkarcoló tetejére is. Ez tulajdonképpen egy 68 emeletes épület, főleg bankirodákkal, eléggé egyéni stílusban, állítólag a lótuszvirág alakjára emlékeztet, mely Vietnám nemzeti virága. A kilátóról valóban be lehet látni egész Saigon területét. A megszokott kávézó és emléküzlet vár a felső emeleten. Az épület földszintjén üzletek meg vendéglők sora, s a látogatók nagy része elegánsan van felöltözve, főleg a nők. Megiszunk egy kávét, ez is jó. 

Az ebéd büfé típusú és jó, a sör kevésbé

Ebéd után meglátogattuk a működő posta épületét. Eiffel tervezte, és úgy néz ki, megépítése óta nem sokat változtattak rajta. Most is postaépület, muzeális telefonfülkékkel és persze üzletekkel. Szépen rendben van tartva, kifestve, tiszta és rendezett. Szemben a Notre Dame impozáns épülete. Habár az utca elég keskeny, nehezen szántuk rá magunkat, hogy átmenjünk. Idegenvezetőnk szerint Vietnámban a szabály az, hogy zöldön lehet átmenni az úton, a sárgán is lehet, és a piroson is lehet. Kezdetben elég hitetlenkedve hallgattam, de hamarosan meggyőződtünk, igaza van. Egy titka van az átkelésnek, meg kell indulni, és állandó sebességgel kell menni, nem szabad megállni még akkor sem, ha úgy tűnik, valaki nekünk jön. 

Állítólag ők ki tudják számítani, merre megyünk, és kikerülnek. Ehhez képest Thaiföldön nagyon szabályosan közlekednek. A templom mellett is sok az árus, de a templom zárva volt, nem lehetett bemenni. 

(Folytatjuk)