Kicsoda valójában Böjte Csaba?

Mindig szembejött egy probléma, amit meg kellett oldani

Három év utazás, beszélgetés és kutatómunka eredményeként született meg az eddigi legátfogóbb, legizgalmasabb, számos titkot felfedő életrajz a 65 éves Böjte Csaba testvérről és a 30 éves Dévai Szent Ferenc Alapítványról. Csender Levente József Attila-díjas író, a könyv szerzője az elmúlt három évben együtt utazta be Erdélyt Csaba testvérrel, bejárták az alapítvány által működtetett gyermekotthonokat, beszélgettek a gyerekekkel, nevelőkkel, de felkeresték a szerzetes gyerekkori barátait is, így a könyvben felszínre kerülnek a gyerekkori évek, a kamaszkori csínytevések, de ugyanakkor mély és fájdalmas élettörténetek is, azok a helyzetek, amelyekből kimentette azt a több ezer gyereket, akiknek az elmúlt három évtizedben a gondját viselte.

Erdély-szerte több helyszínen, köztük Marosvásárhelyen is bemutatták a napokban a Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes életét és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány történetét összefoglaló Fényből és sárból című kötetet. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) által szervezett beszélgetéseken Csender Levente, a könyv szerzője és Böjte Csaba betekintést nyújtott a könyv megszületésének történetébe, kitérve a szerzetes életének és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány működésének meghatározó pillanataira. A könyv szerzőjével, valamint Csaba testvérrel Marosvásárhelyen dr. Kádár Annamária pszichológus beszélgetett.

Be az anyósülésre, és indulás!

A könyv megírása egy hároméves lelki gyakorlat volt számomra – ismerte el már a beszélgetés legelején Csender Levente, aki elárulta, mielőtt elkezdődött volna a közös munka, úgy képzelte, hogy elmegy Csaba testvérhez Dévára, leülnek, beszélgetnek, felteszi neki a kérdéseit, ő megválaszolja, aztán a szerzetes megy a dolgára, ő pedig leírja a hallottakat, és így fog ez menni napról napra, hétről hétre. A dolgok azonban teljesen másképp alakultak, Csaba testvér arra kérte, pattanjon be melléje az anyósülésre; így kezdődött a közös utazásuk. 

– 2020-ban éppen akkor oldották fel a karantént, így időszerű volt neki végigjárni az otthonokat, beültem melléje, és egyből belecsöppentem az ő életébe, a hétköznapjaiba. Így jártuk végig Erdélyt – elevenítette fel a közös munka kezdeteit a könyv szerzője.

– Ahogy róttuk a kilométereket, és kezdtem megismerni, egyszerre láttam Csaba testvérnél az egyik oldalon a befogadó szeretetet, a másik oldalon pedig egy kemény, következetes, konok kitartású építkezést és haladást a cél felé.

Bárhová ment, mindig valami célja volt az útnak, mindig valamelyik projektjén dolgozott a sok közül, őt ettől nem lehet eltántorítani, mindig vannak új céljai.

A könyv egy látlelet az elmúlt 65 évéről. Ha Csaba testvérről beszélünk, általában az utóbbi harminc évre gondolunk, ami a Dévai Szent Ferenc Alapítvány 30 éve, ezáltal ismerte meg őt a szélesebb közönség, de hogy mi volt azelőtt, abban a 35 évben, amíg ő elért Dévára, és az első gyereket befogadta, engem az is érdekelt. Illetve az is, hogy ki Böjte Csaba, hiszen annyi mindent hallottam, olvastam róla. Amikor egy alkalommal a kolostor udvarán beszélgettünk, megkérdeztem tőle, ki Böjte Csaba, röviden azt válaszolta, egy marék por, mint mindenki más. Ugyanakkor határozottan tiltakozott, amikor karizmatikus személyiségnek neveztem, azt mondta, hogy az Isten mindenkinek megadja a lehetőséget, nekünk is ott van a kezünkben, csupán az a kérdés, hogy élünk-e vele, merünk-e akkorát vállalni, amit ő – mutatott rá Csender Levente.

A falak bennünk vannak

– Ha Isten valakivel valamit el akar érni, az első dolog, amire szükség van, az a bátorság – egy félénk, ijedős emberrel Isten sem tud mit kezdeni. Gyakran mindannyian félünk, szorongunk a holnaptól, mindentől, de én úgy gondolom, hogy az első dolog, amit az ember meg kell tanuljon, az az, hogy bízzon Istenben, és higgyen önmagában. Merjünk álmodni, hiszen sokszor a falak nem kívül vannak, körülöttünk, hanem bennünk, én magamat határolom be, és azt mondom valamire, hogy nem lehet. De Jézus Krisztus is azt mondta: amit kértek az én nevemben, megadom nektek. Jó lenne elgondolkodni, melyek azok a falak, amelyeket le kellene döntsünk – hívta fel a figyelmet a harminc év alatt mintegy hatezer nehéz sorsú gyereket felkaroló Csaba testvér. Mint mondta, a teljes munkásságát az jellemzi, hogy mindig szembejön egy konkrét probléma, amit meg kell oldani. Ez történt például akkor is, amikor tudomást szerzett arról, hogy egy eldugott kis bányásztelepen, egy picike tömbházszobában él hét gyerek az édesanyjukkal, apa nélkül, a legnagyobb hatodikos volt. A hat fiú egy kihúzható ágyon aludt, széltében, a lábuk lelógott. Volt még a szobában egy kis heverő, amelyiken az anyuka a kislánnyal hajtotta le a fejét. Csaba testvér tudta jól, hogy a szociális intézmények „trancsíroznak”, a gyerekeket elviszik, elválasztják az anyukától, gyakran a testvéreket is, ezért gondolta, hogy elviszi ő őket magával anyukástul, mindenestül. Amikor jelezte a kollégáknak, hogy hoz hét gyereket, mondták neki, hogy nincs elég nevelő, de ő gyorsan megnyugtatta őket, hogy arról is gondoskodott, a saját édesanyjukat hozza melléjük, miért ne tudnák pont úgy alkalmazni, mint egy ezer idegent. 

– Az élet maga hozta ezeket a helyzeteket, a valós élet szülte problémákra kellett választ és megoldást keressünk, soha nem kellett feladatokat kitalálni – jegyezte meg Böjte Csaba.

Az élet szép, az élet jó, és élni érdees

– ezek olyan alapigazságok, amelyek Csaba testvér életszemléletét meghatározzák.

– Hinni kell abban, hogy Isten drága ajándéka a földi élet. Ajándékként nem adunk olyat a gyerekeinknek, ami ne a javukat szolgálná. Isten nekünk ezt adta, tudjunk hát neki örvendeni. Ezek mellé odaírnám azt is, hogy jónak lenni jó. Ez is egy alapigazság, ami nekem erőt ad. Ha észreveszik mások, ha nem, ha jót akarok és jót teszek, az jó nekem. A Jóisten úgyis „fölírja” nekünk – adott hangot meggyőződésének a szerzetes, aki saját gyerekkorára is utalva hangsúlyozta: nagyon fontos, hogy mit hagyunk a gyerekeinkre. Sokan agyondolgozzák magukat azért, hogy megvásároljanak, megadjanak nekik mindent, viszont a legfontosabb az lenne, hogy úgy éljünk, hogy a gyerekeink, unokáink büszkék lehessenek ránk, akkor is, ha semmi anyagi javat nem hagyunk rájuk. Manapság a mai ember nagyon magasra helyezi a mércét, túlságosan nagyok az elvárások, de fontos, hogy ne tévesszük szem elől, hogy a kudarcainkból, nehézségeinkből sokszor többet tudunk tanulni, mint abból, amikor jó dolgok történnek velünk. 

A gyerekeknek is mindig azt mondom: bármi, ami veled történik, az lehet dobbantó, de ugyanaz a dolog lehet botlasztó is. A rossz dologból is lehet tanulni, erőt meríteni – véli Csaba testvér.

Az a dolgunk, hogy „kiszeressük” a gyermekből a jót! 

Böjte Csaba szerint minden szülőnek, minden pedagógusnak az a feladata, hogy elvigye a gyereket a léte peremére, és ezáltal bebizonyítsa, hogy többre képes, mint amit magáról gondol. Példaként elmesélt egy történetet abból az időből, amikor évekkel ezelőtt megjelent Déván is a „jóléti társadalom” egy szép sárga iskolabusz formájában, hogy hozza-vigye a két és fél km-re lévő iskolába a gyerekeket. 

– Én is voltam diák, és emlékszem, hogy a nap legszebb része az iskolából hazafele vezető út volt, kergetőztünk, fociztunk, hógolyóztunk. Pont ezt elvenni a gyerek életéből szerintem főbenjáró bűn! – adott hangot véleményének a szerzetes, akit végül meggyőztek, hogy kell haladni a korral, szükség van az iskolabuszra. 

– Eltelt 2-3 év, és egy nap nem jöttek haza a gyerekek, mert elromlott az iskolabusz. Amikor kérdeztem, hogy miért nem jöttek gyalog, az volt a válasz: Jaj, pap bácsi, olyan messze van! – elevenítette fel a történetet Csaba testvér, aki ezt követően elvitte őket gyalogosan egy több mint tíz km-re lévő misére, hogy bebizonyítsa, jóval többek, ügyesebbek és erősebbek, mint amit kinéznek magukból.

– A gyerek olyannak látja magát, amilyennek a felnőtt szeme tükre mutatja. Ha a gyerek rám néz, és azt látja a szememben, hogy olyan szép és aranyos vagy, elhiszi, hogy ő tényleg szép és aranyos. Az a dolgunk, hogy a gyerekből kiszeressük a jót! – állítja.

Gyere „baschetozni”

 Aki meg akar érteni engem, az nézzen azoknak a gyerekeknek a szemébe, akiket nevelek – olvashatjuk a könyvben, amelyben a szerző a gyerekek, barátok, kollégák szemén keresztül is láttatja Csaba testvért, aki, mint a beszélgetések során egyértelműen kiderült, minden gyereknek ismeri a történetét, pontosan tudja, mikor, miért került az alapítványhoz, milyen problémák adódtak vele.

Csender Levente elmesélte: egyszer, amikor Déván tartózkodott, az udvaron éppen gyerekek kosárlabdáztak, ránézett az egyik, és „baschetozni” hívta. Magyarországiként először nem értette, mit jelent az, de végül beállt közéjük játszani.

– Nehéz megállni, férfiként is, hogy az embernek ne potyogjanak a könnyei, hallgatva a történetüket mesélő gyermekeket. Kosárlabdázás közben mesélte egyikük, hogy őt a kukából szedték ki, egy banánosdobozban. Ezek olyan drámai történetek, amiket el sem tudunk képzelni, és ezeket hallva az ember megáll, elgondolkodik a saját életén, viszont ezek a gyerekek vidáman kosaraznak, fociznak, és mennek előre – osztotta meg az anyaggyűjtés során megélt tapasztalatait a szerző.

Mint mondta, fontosnak tartotta, hogy több szempontot érvényesítsen írás közben, hogy ne csak az szerepeljen a könyvben, amit ő, a szerző lát, hanem belefoglalja, amit Csaba testvér mond önmagáról, a Jóistenről, a világról, ahogy őt a kollégák, a nevelők, a gyerekek, valamint a gyerekkori barátai látják.

Hogy a fiatal, lázadó Csaba testvér is megjelenjen a könyvben, a szerzetes gyerekkori barátait is felkereste, akik felejthetetlen közös kirándulásokról, a hippi, trapéznadrág-korszakról is meséltek neki.

A fiatalkori évek apropóján Csaba testvér elmesélte, kamaszfiúkként barátaival egész héten kaszáltak, kapáltak, csak hogy elengedjék őket sátorozni, hiszen annak idején nem volt telefon, sem egyéb zavaró tényező, így kirándultak a természetbe, a Szent-Anna tóhoz, a Fogarasi-havasokba. Azt is felelevenítette, amikor nyolcadik osztály végén kitalálták, hogy jó lenne elmenni a Fekete-tengerre, de persze pénzük nem volt rá, és nem is engedték volna el a szülők. Viszont annyira elszántak voltak, hogy Csaba testvér elkéreztette a barátját a nagymamájához, a barát őt szintén a saját mamájához, felültek egy tehervonatra, és eljutottak Bukarestig, ahol a kevéske pénzből, amijük volt, megpróbálták a lehető legtöbbet kihozni.

Meghiúsult a családegyesítés

A könyvbemutatón Böjte Csaba hallgatóságával egy drámai történetet is megosztott, hat nevelt gyerekének a történetét, ami benne is mély nyomot hagyott. Egy bányásztelepülésen egy hatgyerekes család egy kis bérelt lakásban élt, az apa a bányában dolgozott, és nem vetette meg az italt. A gyerekek bekerültek a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonába, néha hétvégére hazamentek, de előfordult, hogy elhajtották őket. Végül odáig fajult a helyzet, hogy lakás nélkül maradtak a szülők, hajléktalanok lettek, az anya eltűnt, az apa pedig az állomáson tengődött, az alkalmi munkából szerzett kis pénzt pedig pálinkára költötte. Egy nap hívták Csaba testvért a kórházból, hogy a férfi nagyon rossz állapotban van. Hogy ne kerüljön ismét az utcára, hazavitte, és karbantartóként alkalmazta az otthonban. Tavasz volt, amikor a szerzetes behívta a gyerekeket, és javasolta, hogy írjanak együtt levelet az angyalnak, kérjenek karácsonyfát és azt, hogy legyen együtt az ünnepen a család. Csaba testvérnek sikerült meggyőznie az édesanyát, hogy térjen vissza a családjához, lakást szerzett nekik, azzal a feltétellel, ha az apa megígéri, hogy többet nem iszik. Egész nyáron szépen működött a dolog, azonban ősszel az apát valaki elhívta pálinkát főzni, és azután eltűnt. Karácsony előtt két nappal hívták, hogy azonosítsanak egy holttestet, Déván egy kanálisban találták meg – mesélte könnyeivel küszködve a szerzetes.