Csütörtöki kimenő
Egyik leggyakrabban használt ige a ’tartani’. Olyan cselekvés, állapot vagy tulajdonság, amely időben hosszabb folyamatosságot, akár állandóságot is feltételez. Ami vagy aki sokáig velünk marad, örökletes, mi több, uralkodik rajtunk. Valahogyan választékosabbnak tűnik, mint a ’van’, a ’fog’ vagy a ’megy’. Tartok tőle, hogy a nyelvészek ellent fognak mondani, de nincs is más dolguk, mint a hamis vélekedések eltávolítása, a köztudattól való távoltartása.
Mert ugye van a távoltartási végzés, amely azokat sújtja a törvény erejével, akik erőszakosak, fenyegetést jelentenek a család vagy az intézmény, esetleg egy egész tartomány vagy ország számára. És azokat védi, akik békében akarnak élni s háborítatlanul. De egészen mást jelent a távolságtartás, pedig csak egy ’ság’-ot adtunk hozzá a szótőhöz. Távolságot tartunk bizonyos jelenségekkel, ideológiákkal, embercsoportokkal (nem feltétlenül migránsokra gondolok), reklámozott árucikkekkel, sztárolt ostobákkal szemben, óvakodunk az erőszaktól, távolságot tartunk a veszélyforrásoktól. Nem vagyunk fogékonyak bizonyos magatartásformák iránt. Udvariasan kitérve mondjuk: „Tartok tőle, fiatalember/uram/hölgyem, hogy nincs igaza.” Ezért a mondatért általában a civilizált ember nem rántja elő pisztolyát. Ámbátor a mai feszült ideg-, elme- és háborodott állapotban az erőszakra hajlamos egyén nem tudja magát megtartóztatni. És feltartóztathatatlanul bekerül a napi hírekbe.
Az erőszakost letartóztatják, a szökésben levőt, gyorshajtót feltartóztatják. Ezek rendőrségi és kriminológiai szakszavak, és számos film forgatókönyvének alapját tartósan képezik. Ide tartozik még a tartótiszt hivatala, aki a zsarolás és megfélemlítés fogalmát fenékig kimeríti.
A kedves vendéget még tartóztatjuk, megtartóztatom magamat, nem falok fel minden süteményt nyakló nélkül. Tartós kapcsolatban élek, tartóshullámot kér Salgovácné Gedeon bácsitól, a nők bálványától. Élelmiszereimet és rögeszméimet rendszerint tartósítom. Sőt az ötvenes években a hidegháború első szakaszában gyakori jelmondatként kellett skandálni: Harcolunk és dolgozunk, tartós békét akarunk!
Hát a béke – legalábbis nálunk – egyelőre megtartatott. Másutt a háború tart, zajlik, anélkül, hogy a végét látnánk.
Ha nagyvonalúak akarunk lenni, odaszólunk a taxisofőrnek, pincérnek, eladónak, hogy tartsa meg a többit. A csaló felszólítás nélkül is megteszi. A búcsúzó egykoron ezt mondá hátrahagyott szeretteinek: Tartsatok meg jó emlékezetetekben! Nem biztos, hogy engedelmeskedtek ennek a nem minden önzéstől mentes felszólításnak.
Tartalmi kérdésekről nem is szólva, mondja a tanár, a lektor, aki visszaadja a dolgozatot, kéziratot a gyenge diáknak, kezdő zseninek. Ez egyáltalán nem dicséretként hangzik.
Eltartási szerződést kötünk Piroska nénivel, Gyula bácsival lakás, örökség reményében. Vígjátéki helyzet, ám éppúgy bűntény forrása is lehet.
Volt Magyar Autonóm Tartomány és jóval korábban Edvard király, angol király, miközben vágtatott fakó lován, szerette volna megtudni, mit ér a walesi tartomány. (Bocsáss meg, drága János bátyám, hogy prózában mondtam el versed első sorait.)
De csüggedésre semmi ok. Gondoljunk csak a 90. zsoltárra Szenczi Molnár Albert gyönyörű fordításában:
Tebenned bíztunk eleitől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!
Mikor még semmi hegyek nem voltanak.
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.
