A hálapénz, avagy paraszolvencia mint díjszabás az egészségügyi miniszter által javasolt, a borítékolás kiiktatását célzó megoldás.
A hálapénz, avagy paraszolvencia mint díjszabás az egészségügyi miniszter által javasolt, a borítékolás kiiktatását célzó megoldás. A tárcavezető szerint (nem tudni, milyen kritériumok szerint) megállapított díjszabásokkal fejezhetik ki a jövőben hálájukat a páciensek az orvosoknak, asszisztenseknek. A befizetett összegekből természetesen az állam is részesül, 16 százalékos adókulcsot alkalmazva, lefölözve a „parát”. Az ily módon törvényesített, „kifehérített” hálapénzt a miniszter szerint az orvos, illetve nővér munkaidőn kívüli szolgáltatásokért kaphatná, és ez Nicolae Bănicioiu szerint végérvényesen megszüntetné a borítékok keringését a rendszerben. A megadózott hálapénz végül célegyenesbe, vagyis az orvoshoz, nővérhez fog eljutni – valahogy így képzeli a miniszter. Meg úgy, hogy a munkaidőben levő orvosok egy „köszönömmel” be kell érjék.
Mi meg azt gondoljuk, hogy fogalma sincs, hogyan működik a romániai egészségügyi rendszer, vagy ha van, akkor enyhén szólva komolytalannak minősíthetők a nyilatkozatai. Azon túl, hogy nem tisztázott, mit kell érteni az orvos munkaidőn kívüli szolgáltatása alatt, a túlhajszoltság alatt, arról nem esik szó, hogy hogyan osztják el a pénztárba befizetett hálapénzt, a visszatartott adót, ehhez milyen nyilvántartási, számítógépes infrastruktúra szükségeltetik. De nem is érdemes sorolni, úgysem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a korrupciót vezényszóra nem lehet megszüntetni sem az egészségügyben, sem más területeken. A miniszternek inkább azon kellene buzgón gondolkodnia, hogy milyen rendszerbeli átalakításokkal, reformokkal lehetne első lépésben legalább csökkenteni a hálapénzként fizetett összeget. Az egészségügy fenntarthatóságában tagadhatatlanul komoly szerepet jelentő paraszolvencia „törvényesítésével” az állam nemhogy korrupciómentessé tenné a rendszert, hanem a jelenlegi állapotokat konzerválná, ahelyett hogy a bérrendezésen, az állami ellátás színvonalának javításán, a betegutak jobb megszervezésén, a közbeszerzési eljárások tisztaságának biztosításán ügyködne. Vagyis azokon a valós, a gondokra választ adó reformokon, amelyeket az elmúlt két évtizedben egyetlen kormánynak sem sikerült megvalósítania.
Valószínűtlennek tartom, hogy az orvosok nagy részét a „törvényessé” változtatott hálapénz tenné elégedetté, és ezt jelzi, hogy a kezdők mellett a jól „kereső”, befutott orvosok is szép számban hagyják el az országot. Meggyőződésem, hogy a gyógyítást hivatásának érző orvos, illetve a betegsége folytán kiszolgáltatottá vált páciens lelke mélyén egyaránt megalázónak érzi a boríték zsebbe csúsztatásának kényszerű jelenetét, mindegy, hogy az a „szol-gáltatás” előtt vagy után történik, és az is, hogy orvosainknak – emberileg és szakmailag – leginkább rendezett munkakörülményekre, megfelelő munkafeltételekre, tisztességes, európai viszonylatban is versenyképes bérre van szükségük. Ezt kell biztosítania az államnak, nem pedig négyévenkénti látszatreformokat.
