Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Pár napja, ahogy kisütött a nap, tizenegy után a téren is megjelentek az idősek. Betartották a távolságot, a szabályokat, föltették a maszkot, és vásároltak a piacon vagy ültek a padon, igyekeztek kihasználni az engedélyezett két órát 11 és 1 között, amikor a nap is jó az immunrendszernek. Szinte mindenki keresztülsétált párszor a téren, föl-le, föl-le, látható volt, hogy egyesek módszeresen gyalogolnak, megfelelő ritmusban kerülik a teret, mások üdvözlik egymást, benéznek az újságosbódéba, végigjárják a téren rögtönzött piaci standokat, ingatják a fejüket, hogy mennyire drága lett minden, vesznek is valamit, aztán tisztes távolságból beszélgetnek egy keveset, s mennek a dolgukra.
Amióta megszabták a kimenőt, naponta szürke és fehér fejek töltik be a teret erre a két órára. Mondom Gizinek, tegyük mi is tizenegyre a sétánkat, mert olyan jó régi ismerősöket látni. Megírom az „útlevelet”, hogy saját felelősségemre és a Giziére megyünk a közelbe, azzal irány a tér. Ünnep előtt vásárolni kell a legszükségesebbet, de egy kis ünneprevalót is. A négy fal között is húsvét van, készülni kell... ez látszik az arcokon. Van, aki maszkot visel, s nehéz távolról felismerni, de Gizinek ez nem akadály, maszkostól is felismer minden ismerőst, figyelmeztet, legyez néhányat a farkával, s boldogan rohan oda egy percre üdvözlésképpen. Neki nem kell betartani a szabályokat (legalábbis egyelőre). Mindenki dicséri, hogy milyen jólnevelt, kedves, pedig soha nem idomítottam, s nem is tanítottam semmire, de ilyenkor persze dagad a májam, és ő érzi is ezt, mert fel-fel sandít közben, hogy egy-egy dicsérő szó azért elkelne. Ami az övé az övé, sokszor bebizonyította már, hogy az emberismerete felülmúlja a pszichológusokét, s akit megugat, annál hibádzik valami, az biztos.
– Látod, Klárika, baj van a vénekkel. Ezt hallottam a kimenő alatt a hátam mögött, hogy baj van a vénekkel, mert nem akarnak érteni a szép szóból. Lassítok, hátrafülelek, Gizi nem érti, miért állunk meg.
– Na, nézd meg ezeket, hogy „kibolydultak” megint, nem tudnak otthon ülni. Mindenfelé csak fehér fejeket látok, úgy kóvályognak, mintha nem lennének normálisak – hallom az érces hangot. Megdöbbent a szöveg, mert nincs is kibolydulás, húsz-huszonöt idős embernél nincs több az egész téren. Nem jön hogy higgyem, amit hallok, s hátra kell forduljak, hogy lássam a ,,szép” szavak dohogó gazdáját: mustárszínű kabát, kalap, mustár a sál is, mely a nyakán lengedez, s el-eltakarja az arcát jöttében. Termetes hölgyemény igyekszik előre, olyan nyegyvenötös forma, piros, festett haja közepén fehér csík, két kezében két nagy nejlonszatyor mindennel teletömve. Nehézkesen halad, a magas sarkú lábbeli is terheli a kilóit (vagy fordítva), szuszog minden lépésre, de be nem áll a szája. Mellette, szintén XXL-es kiadásban, élete párja (vagy ki tudja, kije) kaszál, evez két karjával keresztbe minden lépésre rendületlenül, és testből is olyan döbrögiesen dőledezik, mintha ez az oldalmozgás ellensúlyozna valamit, vagy segítene az előrehaladásban. Dzsekije nem éri be, sörpocakját cserbenhagyta egyik inggombja, s a résén kikandikál pár szőrszál a szabad levegőre. Egyik keze zsebre vágva, a másikkal a cigarettáját tartja, s teszi-veszi a szájába. Ezzel van elfoglalva, és mivel nem ő a teherviselő, csak megy és hallgat szuszogó párja mellett, annyit már csak megtehet, hogy helyben hagyja az asszony igazát.
– Mit csináljunk, ilyenek a vének, ezekkel örökké baj van, nem lehet bírni velük, hiába mondják nekik, hogy üljenek otthon, bogároznak összevissza – nagyot szív a cigarettából, majd hanyagul eldobja.
Intek Gizinek, hogy álljunk félre, hadd haladjanak előre szegények, de elröhögöm magam, szánalom, ahogy kinéznek. Gizi utánuk iramodik s ugatja őket, csúful néznek vissza, de már nem szólnak, mert úgysem hallanám. Szidom, hogy nem szabad, de ő csak azért is. Felnéz, s visszacsahol rám, hogy mit magyarázok, amikor nincs igazam, aztán valahogy lecsendesedik, s én is.
– Látod, Klárika, sohasem szerettem, amikor a tévében szépkorúaknak becézték az időseket, valahogy olyan mesterkéltnek tetszett, azt se csíptem, hogy ,,ezüstakadémia”, mert mindig a Gaudeamust juttatta eszembe a nyegyvenöt éves találkozón, de tény, hogy már elrúgtuk a hatvanat, ha látszik, ha nem, s érzékenyen érintenek az erre utaló szavak. Még ha viccből mondják, hogy ,,a vének”, hagyján, de így, ilyen hangsúllyal... Nem csoda, hogy Gizi is felháborodott.
No de nem kell minden szamárbőgést mellre szívni, hisz naponta halljuk a médiából is, mennyire aggódnak értünk, tisztelnek, szeretnek, vigyáznak ránk. Az a mondás is járja még, hogy egy fecske nem csinál tavaszt, s akinek nem inge, ne vegye magára. Hát inkább ne vegyük mi sem.