Hétköznapi történet
Bokáig érő füsskabátjában olyan volt, mint egy esti árnyék a zsúfolásig telt konténerek között. Napnyugta után szokott feltűnni a környéken. Kutató tekintettel vette célba a tömbházaktól tisztes távolságra emelkedő hulladékhegyeket, nyugodtan, ráérősen szemlélődött, mint aki biztos benne, hogy pillanatokon belül kincset talál. A szemétbe nyúlni azonban egyszer sem láttam. Akkor sem, amikor az otthon felgyűlt pillepalackokkal és egyéb lommal leszaladva sokadjára találkoztam vele. Volt a zsebemben pár lej, gondoltam, biztos jól jönne neki. Legnagyobb meglepetésemre azonban határozott mozdulattal hárította el a feléje nyújtott aprópénzt.
– Nem vagyok én koldus, van nekem rendes nyugdíjam – nézett rám méltatlankodva. – Maga szerint úgy nézek ki, mint egy hajléktalan?
Megszégyelltem magam, mert a látszat alapján ítélve valóban ezt gondoltam róla. Legszívesebben azonnal ,,felszívódtam” volna, de a kíváncsiságom nagyobb volt a zavaromnál.
– Elnézést, azt hittem, szüksége van a segítségre – próbáltam enyhíteni a kínos helyzetet, bízva abban, hogy talán többet is megtudhatok a különös idegenről.
– Segítek én saját magamon, mikor kell – fojtotta újra belém a szót a férfi. Bizonyára érzékelhető volt a csalódottságom, mert lélegzetnyi csend után szelídebb hangon folytatta: – A mai világban senkitől sem lehet elvárni, hogy érdek nélkül bármit is adjon. Legtöbbször a családjára sem számíthat az ember, hát akkor másra? Én, szerencsére, megállok a magam lábán. Nem mondom, nem sok a jövedelmem, de be tudom osztani, jut a szükségesekre. Biztos azt hitte, hogy ételmaradékot keresgélek itt, ugye? – emelte újra rám fürkésző tekintetét. – Nagy tévedés. Engem a kidobott régiségek érdekelnek, és az ilyen helyeken mindegyre rejtőzik efféle holmi. Nem az olyan méregdrága dolgokra gondolok, amiket a ,,puccos” vásárokon kiállítanak. Egy harmincéves hokedli vagy egy pecsétes, régi abrosz nekem sokkal érdekesebb, a kiöregedett edényekről, lámpákról nem is beszélve. Az emberek szeretnek megszabadulni a fölöslegesnek érzett kellékektől, számomra viszont éppen az az igazi öröm, ha egy kiszuperált tárgynak otthont adhatok, esetleg megjavíthatom, még ha nincs is mit kezdjek vele. Előbb-utóbb mind ilyen ,,múltdarabkák” leszünk, ha letöltöttük a ,,szolgálati” időt, nem? Akkor minket is ki kellene hajítani?
Percek teltek el, mire újra meg tudtam szólalni.
– Van hol tartsa mindazt, amit hazavisz? – kérdeztem bátortalanul.
– Sajnos, tömbházban lakom, így kevés a szabad tér, de az erkélyen és a pincében jut hely mindennek. Amíg volt ócskapiac, rendszeresen kivittem egy-kettőt a talált dolgok közül, persze, csak olyasmit, ami nem nőtt annyira a szívemhez. Legtöbbször került is rájuk vevő. Én viszont szinte soha nem vásárolok semmit az ószeren. Tapasztalatból tudom, hogy amire igazán szükségem van, az ingyen kirendelődik. Igaz, ne hazudjak, egyszer vettem magamnak egy zakót. Megakadt rajta a szemem, és amikor megtudtam, hogy egy alig látható szakadás miatt csak pár lejbe kerül, nem tudtam otthagyni. A következő vasárnap fel is vettem. Hát, ahogy belenyúlok a zsebébe, érzem, hogy van benne valami. Kihúzom, nézem: egy ötvenes. Nagyon megszeppentem, rögtön tudtam, hogy vissza kell adjam a pénzt. De hiába kóvályogtam vasárnapról vasárnapra órák hosszát az ócskán, azt az árust többet egyszer sem láttam. Akkor tudomásul vettem, hogy az Úr ajándéka volt, amit illik meghálálni. Felváltottam a pénzt, tíz lejt megtartottam magamnak, a többit elvittem a vasárnap esti szentmisére, és bedobtam a perselybe. Ettől rögtön könnyebb lett a lelkem.
Helyettem újra csak a csend válaszolt.
– Nem jön hogy elhiggye, ugye? – mosolyodott el beszélgetésünk óta először a férfi. – Pedig így volt. De nem baj, ha kételkedik benne. Tanáremberként dolgoztam le az életem, volt alkalmam megtapasztalni, mennyire megtévesztő lehet a látszat. Volt olyan diákom, aki mindig divatosan öltözködött, márkás cipőkben járt, a tanórákon adta a ,,kisangyalt”. A legtöbb kollégámnak be tudott férkőzni a bőre alá, rövid idő alatt a kedvencükké is vált. De alig telt el pár év az érettségi után, amikor a fülembe jutott, hogy összeütközött a törvénnyel, éppen ítélethirdetésre vár. Nem tudom, hogy alakult végül a sorsa, és ha tudnám, akkor sem részletezném. A lényeg, hogy a csalóka álca alatt végig ott rejtőzött a későbbi bűnelkövető. A mintagyerekeknél mindig jobban kedveltem a becsületes, ,,szamárfüles” füzetű, gyengécskén tanuló lurkókat, akikből a későbbiekben egytől egyig becsületes ember lett.
– Önnek van családja? – kockáztattam meg az utoljára hagyott, kényes kérdést.
– Van is, nincs is. Tudja, hogy van ez: a válóper után már csak pénzeszsáknak nézik az embert. De én nem sajnáltam semmit a feleségemtől, sem a lányomtól. A közös otthonunkat is nekik hagytam annak idején. Most viszont, ha nem haragszik, mennék a dolgomra. Nekem ilyenkor már későre jár.
Elköszöntünk, beszélgetőtársam lassú léptekkel indult tovább. Őszintén reméltem, hogy hazafelé visz az útja, és nem a következő konténerig, ahol régi bútordarabok helyett némi eldobott harapnivaló jelenti számára a legnagyobb kincset.
