Kirablásom rövid története
Egy Maros megyei kis faluban, Gegesben lakom. Itt születtem, itt is dolgoztam, amíg egészségem megengedte, de már hat éve csupán két bottal tudok helyet változtatni, mert a jobb lábamra nem tudok ráállni, és a jobb kezem nyomorék.
Egy Maros megyei kis faluban, Gegesben lakom. Itt születtem, itt is dolgoztam, amíg egészségem megengedte, de már hat éve csupán két bottal tudok helyet változtatni, mert a jobb lábamra nem tudok ráállni, és a jobb kezem nyomorék. Legtöbbször székhez vagy ágyhoz vagyok kötve.
Szeptember 4-én a kályha mellett ülve két fazék volt a gondomra bízva, egyikben tízliternyi leőrölt pirospaprika-sűrítmény főtt, a másikban majdnem annyi leőrölt szilva rotyogott, amiből lekvár készült. Mindkettőt állandóan kavarni kellett, mert ha nem, azonnal odasült.
A feleségem is 73 éves, aki befőttesüvegek mosásával foglalatoskodott a kályhától alig három méterre lévő kút körül. Délután 3 óra táján bejött a kapun két eléggé jól öltözött hölgy, ránézésre roma nemzetiségűek voltak. Illedelmesen köszöntek, és megkérdezték, hogy itt lakik-e Szabó András bácsi. Román nyelven beszéltek, és gyümölcspálinkát kerestek.
Nem a legjobban beszélek románul, de amit mondtak, értettem: tíz liter jó pálinkát akartak vásárolni, amit betegeknek visznek. Mondtam, nincsen annyi, esetleg két-három liternyi. Szóltam a feleségemnek, hozza a demizsont, kóstolják meg a hölgyek. Megállapították, kitűnő a pálinka. Megtöltöttünk két flakont pálinkával, de mondták a feleségemnek, hogy ne vigye vissza a demizsont, mert még kell, amennyi benne van. Az egyik hölgy átnyújtott nekem egy 200 lejest, hogy abból vonjam le a két liter árát, a másik egy liter árát fizette ki, harminc lejt, amiben megegyeztünk. A feleségem közben kihozott a házból 140 lejt, hogy visszaadja a visszajárót az első hölgynek. Átvette és számolni kezdte, legalább tízszer megszámolta. – Nem értem, mennyi ez? – kérdezte. Húzta az időt. Éj újabb két hölgy jött be. Ők is flakonokkal érkeztek, nekik is pálinka kellett.
Nekik is kitöltöttük a pálinkát, a visszajárót nekik is ki kellett hozni a házból. A hátsó szobában nem volt több pénz, így a feleségemet ahhoz a szekrényhez irányítottam, ahol egész életünkben a kis megtakarított pénzünket tartottuk. A feleségem be is ment az első szobába, az ajtót résnyire nyitva hagyta, kizárta a szekrényt, egy 20x25 cm-es zacskóból a pénzt kiszámolta, a szekrényt visszazárta, de a kulcsot benne hagyta a zárban. Amikor elindult a leghátul lévő szoba felé – négyszobás a régi parasztházunk –, az egyik középső szobában, az ajtó mögött állt az egyik hölgy, dédnagyanyánk régi pohárszékje előtt. A feleségem kitessékelte onnan, és kihozta nekem a pénzt, 140 lejt. Közben bejött egy ötödik hölgy, aki a legbarnább volt, megítélésem szerint a legidősebb is. Az asszonyok megkóstolták a készülő lekvárt, az egyik a vécé felől érdeklődött. Mindenki egyszerre beszélt. A munkánk a vége felé járt, elmozdulni mellőle nem lehetett.
Egyszer az egyik kijelentette, nekik az utolsó flakon pálinka már nem is kell. Erre én visszakértem a tíz-tizenötször megszámlált 140 lejt és visszaadtam a második 200 lejt. A pálinkát félretettem. Viszontlátást köszöntem nekik, jelezve, hogy elegem volt a társaságukból, mire ők békésen távoztak.
A feleségemmel eltöltöttük a lekvárt és a paprikasűrítményt.
A feleségem megetette az apró állatainkat, én még megfőztem egy fazék krumplit. Eloltottuk a tüzet, bementünk a házba. Vacsoráztunk, és megnéztük a híradót.
Kérdem az asszonytól: visszazártad a szekrényt, amikor kivetted a pénzt? Elindult az első szobába, én utánasántikáltam, ő hamarább ért oda, és azonnal mondta, hogy a kulcs nincs a szekrényajtóban, pedig ő otthagyta. Kinyitottuk az ajtót, s meglepődve láttuk, hogy a kis vászonzacskó, amiben a pénzt és a mellé kapott banki papírokat tartottuk, üres, mellőle egy dobozból egy hétgrammos arany karikagyűrű is hiányzik.
A zacskóban 3000 amerikai dollár, 2500 euró, 200.000 forint, 6500 lejes CEC-betét, banki papírok voltak, a másik szobában, a vitrin fiókjában volt a bankkártya a kóddal együtt. A boríték alatt 2000 amerikai dollár. A feleségem ebből a helyiségből tessékelte ki az egyik hölgyet.
Feltevődik a kérdés: munkaképtelen embernek honnan gyűlt össze ennyi pénze? Egész munkaképes életemben dolgoztam, működési engedéllyel cirokseprűt készítettem az általam termelt cirokból. A nyelet is én csináltam, minden télen több százat, ezt értékesítettem. Cigány barátaim vitték piacra és némi nyereséggel továbbadták. Zöldségtermesztéssel és palántaneveléssel foglalkoztam. Harminc éven át minden évben 100.000 szál paprikát termeltem, amit biciklivel a környék falvaiban és kis piacain adtam el. Egyedüli örököse voltam a szüleimnek, apámtól egy kis házat örököltem, anyámtól szintén házat és telket, amit eladtam.
Budapesten élő lányom megajándékozott egy autóval, nem tudtam használni, eladtam. Tonnaszám termeltem cukorrépát, burgonyát, kukoricát, búzát, gyümölcsöt, szőlőt stb. A fenti pénz ötven év munkájából és örökségeimből jött össze, amit mások egy óra alatt kaparintottak meg.
Elsőszámú hibásnak magamat tartom. Bárki mással is megeshet, mert a trükkök sora végtelen.
Hogy miből lesz a további egzisztenciánk? Nem egészen tudom. Kettőnknek van 700 lej nyugdíjunk, hat rucánk, öt nyulunk, kilenc tyúkunk, 15 üveg zakuszkánk, négy kupa fuszulykánk, a kertünkben termett három zsák krumpli, egy véka murok, húsz fej káposzta, kevéske paprika, valamivel több paradicsom. Kettőnknek van összesen 146 évünk. Így indulunk a télnek, igazi, szabad székelyekként. Gyógyszereinket nem tudjuk kiváltani.
Hátha a kaszás írja meg az utolsó receptet, és ő ingyen szokta.
Kedves polgártársaim, óva intelek benneteket, ne essetek az én hibámba!
Szabó András, Geges
