Király és bohóc
Lehullt egy csörgősipka… Lohinszky Loránd tanítványait mindig ezzel bocsátotta útra: „Soha ne felejtsék, hogy akármit is játszunk, a mi fejünkön ott van a láthatatlan csörgősipka!”
Lehullt egy csörgősipka…
Lohinszky Loránd tanítványait mindig ezzel bocsátotta útra: „Soha ne felejtsék, hogy akármit is játszunk, a mi fejünkön ott van a láthatatlan csörgősipka!”
Nem biztos, hogy mindenikük azonnal felfogta, hogy ez mit jelent. A most elköszönő mester életére visszatekintve világossá válik az ige értelme: a színház játék. Gyönyörű játék, mely mögött ott a sok munka. Lohinszky mester ezzel lényegében ugyanazt tanította, mint Peter Brook. Az örök érvényű bölcsességek röviden összefoglalhatók. S minél rövidebbek, tömörebbek, annál több, gazdagabb, mélyebb az értelmük…
Döbbenten vesszük tudomásul – már amennyire ez lehetséges –, hogy a mester elment. Több mint 60 évet töltött közöttünk, a pályán, tiszteletreméltóan hosszú, 89 évet átívelő életéből. Neve egyet jelent számunkra, marosvásárhelyiek számára a SZÍNHÁZ-zal. Élete során egy egész univerzumot varázsolt elénk. Közönség, színésztársadalom, színésztanítványok sokasága egyaránt a művészet, a kultúra, az értelmiségi méltóság és emberi tartás megkerülhetetlen világítótornyaként tekinthetett rá, s biztosan így őrzi majd emlékét.
Volt fenséges királya II. Fülöp fél földgömbnyi birodalmának. Lear királyként felosztott világának utolsó talpalatnyi szegletén nyüszítő kutyaként kaparta maga és Cordélia lánya alá a megmaradt rögöket, miközben a nézőtéren összeszorult a torkunk. A szellem és tudás tornyaiból nézett a világ gyarlóságaira Dürrenmatt fizikusaként. A filozófia mélységeit és magasságait tárta elénk a híres Spitteller-monológban. A hit és kétkedés ellenpólusait járta be Szer-vétként és Kálvinként, s mindkét oldalon feltárta az igazságokat és tévelygéseket. Pörölt az Istennel az értelem szabadságáért Luciferként (s Az ember tragédiájának próbái során együtt kereste kétkedő ellenpólusi szerepben Harag Györggyel a színpadi igazság és személyes hitelesség akkor éppen korszerű kifejezőeszközeit). Királysága kiterjedt a földi és szellemi térségekre, végtelen horizontokra irányítva a nézők figyelmét.
S ugyanakkor esendő emberi sorsok sokaságát tudta a deszkákra varázsolni. Volt gyenge tüdejű, de emberi bátorságban messze a többiek fölé magasodó hős, igazi „legény a talpán”.
Volt emberséget sugárzó főszerkesztő az Újságírók díjnyertes főszerepében, s abban a korszakban mert egyszerű kisemberként megjeleníteni olyan szerepeket, melyeket a politikum elvárásai szerint idealizált hősként kellett volna ábrázolni. Rekedt tengerésze ezért vált emlékezetessé az Optimista tragédiában. Esetlen kisemberei közül talán a legemlékezetesebb – bemutatkozásának hangvétele ma is fülünkbe cseng: „Komoróczy Komoróczy Jenő adótiszt” – a Szerelem című Harag-előadásban játszott szerepe. Az idegenséget árasztó hatalmas térben elmotyogott története: „felállították a vérpadot Eperjes piacán…” egy elvetélt sors és szétfoszló világ keserűen tragikomikus üzenetét hordozta. Bulgakov Molière-jeként egyszerre volt esendő ember és hatalmas színpadi fejedelem. Volt kedves, morózus orvosprofesszor a Régimódi komédiában, aki szigorát félretéve pityókosan akart Leningrádból Kamcsatkába evezni egy elkötendő csónakon. Fergeteges humorral tudott részegséget megjeleníteni a színpadon, ő, aki sohasem volt iszákos, mintegy élő cáfolataként a színésztársadalmat ezen a téren gyakran megbélyegző közhiedelemnek. Tarr Lászlóval Prédikásként eljátszott jelenete Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjában színháztörténeti jelentőségű bravúrként tartható számon az elkövetkezendő nemzedékek számára is. „Hová tűnt Ninivé és Alexandria?” – énekelte-gajdolta a két színészóriás a színpadon, talán nem is tudva arról, hogy ez mára mennyire aktuális kérdéssé érett az időben…
És volt felejthetetlen bohóc, clown, ha úgy tetszik. Még fiatal színészként alakította Filiberto bácsit Goldoni Különös történetében, gegjeivel frenetikus hatást váltva ki a nézőtéren. Egyik visszatérő mondata – „Okos, felírom!” – évtizedig szállóige maradt a színház berkeiben. Különleges élményt jelentett a cipőket pórázon vezetett kutyákként magával hurcoló Bolondja a Vízkeresztben, életpályáján talán a csörgősipkás hasonlat egyik legjellegzetesebb megnyilatkozásaként. És ott volt a közel kétszázötvenszer eljátszott Szalámi Ödön, az ügyefogyottság álarcába rejtőzött diadalmaskodó chaplini alteregó. A csetlő-botló kisember hirtelen váltott és a Bajza utca sarkán álló palotáról énekelt vérbeli Stuxként, utolérhetetlen eleganciával. Mert ez is Lohinszky sajátja volt. Személyében talán az utolsó valóban elegáns színész távozott a deszkákról, aki az életben és a színpadon egyaránt páratlan varázslatossággal, erőltetettség és hivalkodás nélkül tudott elegáns lenni. Nem véletlenül jelentkezett rendezőként az Osztrigás Micivel és a Lady Windermere legyezőjével, melyekben a tizenkilencedik század stílusát varázsolta a színpadra humorral és intelligenciával.
Számomra az egyik legemlékezetesebb színpadi szerepe a Lila ákác-ban játszott Angélusz papa volt, a nőimitátor, aki Cso-Cso-Szán áriáját hirtelen váltotta szopránból basszusba, máig rejtélyes bravúrként. Nem egy főiskolás színészhallgató nézte meg ezt a jelenetet 25-30 alkalommal…
És tudott tenyérbemászóan gonosz lenni a színpadon. De az úgynevezett negatív szerepekbe is belopta az emberség, az elesettség szikráit, mert egész életében ellenezte a sablonosan sarkított fehér-fekete jellemábrázolást. Máig tanítható ezen a téren Darkó alakítása az Özönvíz után című, több szempontból is a romániai magyar színjátszásban mérföldkőnek számító előadásban.
Sorolhatnánk a számolhatatlan szerepek sokaságát. Királyok, tudósok, nagy- és kispolgárok, művészek, kisemberek és szellemi titánok, zsenik és gügyék – a mesterség legmagasabb fokán megrajzolt jellemek végtelen gazdagsága tárul elénk az életművet vizsgálva, arra emlékezve. És ott van sok Magyarországon eljátszott filmszerepe, melyekkel a kommunista kultúrpolitika jóvoltából alig találkozhattunk.
Ki is volt hát Lohinszky Loránd? Ki rejtőzik a sok lebontott hagymahéj alatt?
Egy SZÍNÉSZ, egy kortárs értelmiségi habitusú művész, akit a tudás, a műveltség, a világra való kíváncsi rátekintés és az igazságokra való ráismertetés szándéka vezérelt egy életen át, a színpadon és a tanárkodása során egyaránt. Ezt első kézből tanúsíthatom: kis híján húsz esztendeig dolgoztunk együtt, öt színészosztályt indítottunk útjára.
Tehát TANÁR is. Kivételes szerencsémnek tartom, hogy mellette élhettem, dolgozhattam, abban az időben, amikor jelentős erőfeszítésekre volt szükség a színészképzés korszerűsítése terén. Kivételes intellektusa, igényessége, a fantázia és a munkakedv serkentése, az állandó megújulási szándék, a berögzött sablonok elvetése, a hallgatók saját személyiségéből, képzelőerejéből táplálkozó művészi alapállás kialakítása, az utánzásos pedagógia meghaladása – íme tanári munkájának alappillérei, melyek számomra is fontos irányjelzőkké váltak közös munkánk során.
Távozása fájdalmas veszteségünk. Hiánya hatalmas űrt jelent. De talán mégis vigasz az a tagadhatatlan tény, hogy olyan művész volt, aki értékeket teremtett, örömet okozott, gondolatokat ébresztett, fergetegesen szórakoztatott és tanított minket, akik boldogok lehetünk, hogy kortársaiként követhettük kivételes művészetének megannyi csodáját. Adjon ez vigaszt a veszteségben mindnyájunknak, kiváltképpen a gyászoló családnak, melynek példás összetartásban, szeretetben eltöltött évtizedek sora jutott osztályrészül, s Lohinszky Lorándnak, az embernek ebben is örök fényű szerep jutott.
Drága mesterünk, nyugodjál békében!
Kovács Levente
