Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nagyszalontai nagyapám családtörténeti kéziratait nézegetve megérintett az a tisztelet és szeretet, ahogyan viszonyultak őseim az uralkodókhoz, a királyokhoz. Éppen egy 1917 karácsonyán kiállított emléklapnál időztem el, amelyen rajta van a királyi család: Károly, Zita és a nemrég elhunyt Ottó, akkor királyfi (lásd a mellékelt képet). Az emléklap felirata: A MAGYAR SZENT KORONA ORSZÁGAINAK VÖRÖSKERESZT EGYLETE Bordás László IV. osztályos tanuló részére, a katonák karácsonya körül kifejtett buzgalom és áldozatkészsége elismeréséül. Budapest, 1917 karácsony. Tehát az akkori tanulók szívvel-lélekkel a Vöröskereszt Egylete mellé álltak és segítettek a betegek ápolásában, igazi, szívből jövő hazafias munkákban, sőt filléreket is gyűjtöttek a fronton lévő katonák megsegítésére. Dédnagyapám, Bordás László édesapja, Bordás Pál is a fronton volt.
Mondhatnánk, hogy csak a háború miatt fordultak nagy szeretettel a királyi családhoz és fohászkodtak is értük, de szerintem a magyar átlagember általában tisztelte és szerette az uralkodóját. Így volt Ferenc József császár és magyar király, vagy Mária Terézia esetében is. Szívből tudták szeretni az uralkodójukat és nem képmutatásból.
Nem kell máshoz fordulnunk, mint a Bolyaiakhoz.
A Bolyai család ősei a honfoglaló magyarokkal jöttek, a család megteremtője Buja, Töhötöm ősvezér dédunokája volt. A Bolyaiak soha sem álltak a középkori Magyarországot szétdarabolók mellé, mindig hűségesek voltak az egységes Magyarország királyaihoz. Hívei voltak Károly Róbertnek, majd Habsburg Ferdinándnak. Soha nem veszítették el a történelem sodrában a iránytűt, nem két hazában éltek, csak egyben és oszthatatlanban. Bolyai János figyelmezteti kortársait és az arisztokráciát – elolvasható a kéziratmaradványain –, hogy ha továbbra is úgy gyakorolják a hatalmat, ahogyan addig, akkor hamarabb csinálják meg oláh testvéreink nagy Oláhországot, minthogy vissza tudnánk állítani ősi országunkat. A Bolyai-család a legelőkelőbb arisztokrata családnál is régebbi, dicső múltú, csak a sors bánt el igazságtalanul velük. Alkalmasint Bolyai János az igazságtalanság miatt érezte úgy, hogy A tér tudománya megalkotásáért kérvényezze Ferenc József császártól a Mária Terézia katonai érdemrendet, melynek elnyerése egyenrangú lett volna a grófi címmel.
De hallgassuk csak meg Bolyai Farkas véleményét. Koós Ferenc visszaemlékezéseiben írja (Életem és emlékeim 1828-1890. Brassó, 1890):
„Más alkalommal feljött a kollégiumba s engem felszólított, hogy keressem ki a fizikai eszközök szertárából a patkót. Nem bírtam megtalálni, mert 1848 őszén az oláhok betörtek e szertárba is és ellopták a mágneses vasat. Emiatt nagyon nyugtalankodott, le s fel sétálgatva a nagy teremben, ahová én is kijöttem a katedrától balra eső kis szertárból. Hirtelen felém sietett s halkan mondá: »No nem baj; nagyobb mágnes veszett el annál tudja-e?« – »Miféle mágnes?« kérdém. Szétnézett, hogy nem hallja-e még valaki, s mondá: »Az a mágnes, amelyik a nemzet szívét a királyéval összetartotta; az lesz még valaha a bölcs ember, aki azt megtalálja!«
Ki tudta volna ezt a megjegyzést elfelejteni? A jó, ritka nemes szívű öreg nem érte meg a kibékülést, s így nem tudta meg, hogy ki az a bölcs, aki a mágnest megtalálta…
Bolyai Farkas álláspontja: a királyt, az uralkodót szívből kell szeretni.
Mi lett a középkori Magyarország szétesése után? Még Horthyt tudták szeretni, de utána már egyenesen utálták az elnököket, főtitkárokat az alattvalók. Sajnos, meghasonlott a nép és a vezérek kapcsolata. Ez a skizofrén kapcsolat végigvonult az elmúlt 40 év alatt, és talán még most is tart. Egyfelől kivezényelték az embereket tapsolni és ünnepelni, de lelkükből utálták az államelnököket. És mi van ma? Szerintem folyatódik ez a meghasonlott állapot. Bár lehet, hogy Magyarországon lassan helyreáll ez a kapcsolat.
A nagyapáink szívből tudták szeretni a királyukat. Talán az utolsó szív a Habsburg Ottóé, akit még tudtak volna szeretni az alattvalók. Talán ezért is tették Habsburg Ottó szívét a Pannonhalmi Bencés Főapátságba.