Kiss lány a zongoránál (3.)

(Folytatás december 30-i lapszámunkból)
Alig tartott két évet a cirkuszi szerelem. Amikor az Uferini társulat New Yorkba repült, Kiss Manyi végképp szakított a cirkuszi élettel, és visszatért Magyarországra. 1934 nyarát Zágonban töltötte. Ősszel Pestre utazott, hogy – ha lehet – meghódítsa a főváros közönségét.
Még nem volt állása, mikor egy nap az utcán egy ismeretlen szemüveges úriember szólította meg, és azt kérdezte tőle, nem akar-e színésznő lenni. „De kérem, én már az vagyok!” – válaszolt tettetett sértődöttséggel Manyi. A férfi erre kitörő örömmel kérte fel, hogy primadonna legyen A szegény ördög című, általa rendezett operettben. Az alku megköttetett, de a neheze még hátravolt, ugyanis a titokzatos úriember, Horváth Árpád csak vendégrendező volt a Király Színháznál. Az ügyet még Lázár Ödön igazgatóval is el kellett intézni. A kopottas öltözetű, szerény nő láttán a direktor úr szinte hangosan elkáromkodta magát, csak akkor enyhült a tekintete, amikor a próbateremben meghallgatta a primadonnajelölt bemutatkozását. A nagyobb hatás kedvéért a plakáton Zágoni Margit néven szerepelt. A kritikusok két szóban méltatták: „friss és ügyes”. A negyvenes évekig számtalan elismert színpadi és filmszerepet játszott.
Anyagilag már megengedhette magának, hogy magánvillát béreljen, ahol kutyákat, macskákat és kecskéket is tartott. A feszültség levezetése érdekében a kertet egy ideig ő maga ásta, kapálta, gondozta. Zöldséget és virágokat termesztett. E szenvedélyét harmadik apjától, gróf Szőts Alberttől „örökölte”, aki szintén híres rózsakertet ültetett.

Sok operett sok szólóéneke mellett mégis a magyar népdalok fontosságát hirdette. Különösen az erdélyi Körössi Dudus nevű prímás előadásait látogatta.
1940-ben kétszeres háború robbant ki Margit életében. A valós világháború feszültségei mellett érzelmi vihar is következett. Károlyi Mihály 21 éves grófocska őrülten beleszeretett a kis énekesmadárba. A gróf édesanyja azonban hallani sem akart arról, hogy a fiát egy nyolc évvel idősebb, bohém színésznővel engedje egybekelni. Végül ez a szerelmi fellángolás örökké tartó, sajgó emlék maradt.
Szenes Iván mintha ezt az epizódot is megörökítette volna híres slágerében.
„Csókja maga volt a szerelem,
Lángolt, mint a hajnal keleten,
Napfény tűnik el így nyugaton,
Elfeledni én őt nem akarom!

Kislány a zongoránál,
Fehérebb az orgonánál,
Jaj, de szépen játszotta a
Liszt-rapszódiát!
Kislány, akit úgy szerettem,
Akit soha nem feledtem,
Rabja voltam, mint egy kisdiák.”
Belül háború, kívül háború. A harcterekről szomorú hírek érkeztek hivatalosan – nem hivatalosan még szomorúbbak. Az országtól távol megfogyatkozott a vitézségi kedv. Több színész és énekes arra vállalkozott, hogy kiutazik a frontra, hogy – ha rövid időre is – egy kis otthoni fényt vigyen az elkeseredett honvédek életébe. A Tábori Színház 1940 augusztusában alakult, és azt tűzte ki céljául, hogy – eleinte – az ország határain belül időközönként meglátogatják a laktanyákat, és ott vidám előadásokat tartanak a katonáknak. Később, 1942 szeptemberétől, amikor a magyar hadsereg az országhatáron kívül harcolt, a Tábori Színház, vállalva a kockázatot, kiutazott a front közelébe.
Kiss Manyi is belépett a frontszínházba, és így került ki 1942-ben a Don-kanyar közelébe honvédeket mulattatni. Csupán két dal volt a repertoárja – elég is volt ennyi a csontrepesztő hidegben, de azzal mindig tüzet gyújtott. Addig-addig énekelgetett a habos süteményről és csicskás életről, míg egyszer fellobbantott egy olthatatlan tüzet. A színészek biztonsági őrzését egy Bakonyi János nevű katonatiszt látta el. Bizonyára többször hallotta a Csicskásnótát, és végül az előadó meg a katonatiszt azon kapta magát, hogy az éneknek már személyes üzenete van… A kegyetlen Don azonban nem adott szabadságot a katonatisztnek, így Kiss Manyi egy újabb emlékképpel tért haza Pestre.
1944 karácsonya táján egyre sűrűsödtek a Pestet érő bombázások. Egy Ruzicska nevű orvos azt ajánlotta Kiss Manyinak, hogy vonuljon be egy elmegyógyintézetbe, mert annak az alagsora biztonságos. Nem kellett kétszer mondania. Később a színésznő érdekesen tett vallomást „elmebeteg” időszakáról. „Az első napokban meglehetősen józanul viselkedtem, mire a betegek sanda szemmel néztek rám. Ekkor kitaláltam, hogy nekem is játszanom kell az őrültet, és talán maguk közé fogadnak. Összekócoltam a hajamat, bilit húztam a fejembe, igyekeztem úgy viselkedni, mint a többi bolond. Pár hét múlva, mikor az oroszok bejöttek, a »bolondok« egybehangzóan mondták, »nem vagyunk bolondok, mi csak ide menekültünk«. Az orosz őrnagy erre azt kérdezte: »Akkor ki itt a beteg?« Mindenki rám mutatott: »Hát, ő!«” Jól játszotta ezt a szerepet is, sőt egy ideig még játszania kellett, mert félő volt, hogy az oroszok tudomást szereznek a doni fellépé-sekről, és abból még baja származott volna. Csak 1945. március végén gyógyult meg titokzatos betegségéből, amikor a Vígszínház igazgatója, Jób Dániel jelezte, hogy most már más szerepet kell vállalnia.
Alig hagyta el az elmegyógyintézet épületét, egyszer csak csöngettek a lakásán. Váratlan vendég érkezett: a viharvert hadfi, Bakonyi János. A Csicskásnóta megfordult, Bakonyi úr lett a villa mindenese, és most már ő várta a „parancsot”. A kifordult politikai helyzetben – hogy valamennyire titokban maradjon a katona neve és funkciója – Nyúl úrnak keresztelték Bakonyit, és az a hír járta róla, hogy ő a színésznő kertésze, sofőrje, kerti és udvari szakácsa, mindenese.
Alig telt el a boldog nyár, egyszer csak Kiss Manyi barátai sürgősen azt ajánlották, hogy menekülni kell az országból, mert elfogatóparancsot adtak ki ellene mint politikai agitátor ellen. A színésznő nem menekült, hanem kihallgatásra ment a minisztériumba, ahol tisztázni akarta, mi a bűne. Keresztury Dezső oktatásügyi minisztertől aztán megtudta a valóságot. Míg ő visszavonultan élt, egy hírnévre vágyó, tehetségtelen színésznő visszaélt a Kiss Margit névvel. Az elfogatóparancsot visszavonták.
Kiss Manyiék kerti birodalmában vidám társasági élet folyt. Nyúl úr szakácshíre futótűzként terjedt a baráti társaságban. Nem csoda hát, hogy az összejövetelek mindig népesek voltak. Egyik ilyen alkalommal életre szóló bohózatot csaptak a vendégek. A gyászruhában érkező színészek könnyeiket törölgetve támolyogtak be a kapun, és egy szerény koporsószerű ládát hoztak. Mint kiderült, megdöglött az egyik kolléga kutyája, azt hozták temetni a tágas kertbe. Azután pedig torozást tartottak. A szűkös világban Nyúl úr bőséges ebédet tálalt fel. Csak nagy faggatás után derült ki, hogy a menü nem egyéb, mint Kiss Manyi kecskéje – szakácsra bízták a kecskét…
1948-ban országos „nagytakarítás” kezdődött. Kiss Manyiék kertes villáját lefoglalták, Nyúl úr autóját elkobozták, gyakorlatilag hajléktalanok lettek. Szerencsére a színésznő egyik orvos ismerőse felajánlotta, hogy költözzenek be a nyaralójába. Nyúl úr meg kellő ügyességgel másik autót szerzett „parancsnoka” szállítására.
(Folytatjuk)