Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Igen, régóta kíváncsi vagyok és mérges. A történész a történethez, a riporter a riporthoz, az újságolvasó a hírhez neveket kíván. Fejeket, ha úgy tetszik.
Régóta bosszant, hogy egy-egy híradásban a leglényegesebb, a tettért való felelősség névbetűkre zsugorodik, homályosul, távolodik el.
Példamondat: F. A. vagy Q. W. lelökte a Mount Everestről sógorának bizalmas belső serpáját, aki addig házhoz szállította a frissen csapolt nepáli/tibeti lámasört. Tettének okát még vizsgálja a hegyivadászok Yetti-vadász különítménye. Mondjuk, eddig a hír, az infó, a tudósítás. De ki az a marha? Ki az a kegyetlen állat, aki lelöki a világ legmagasabb csúcsáról a hűséges hűs sörök felhordóját? Személyiségi jogait védi a vak vagy süket törvény. A serpa neve meg sem jelenik, csak helyi nepáli/tibeti lapok gyászrovatában. Mondjuk úgy, hogy „tragikus hirtelenséggel”. Na ehhez keress összefüggést a bűnténnyel.
Aztán a hír elsikkad, más szenzáció tolul a hírforrások névtagadó ajkára, és amikor évek múlva valaki össze akarja állítani a Himalája bűnügyi krónikáját, akkor keresgélhet napokig a híradások tömegében. Az infósivatagban. Nem találva, a bűnüldöző szervek irattárához fordul. Közlik vele, hogy a nevek száz évre titkosítva vannak. Nincs hozzáférés. Hajtépés, kisebb dühöngés. A himpellér, pernahajder, gázoló, drogfutár, briganti, martalóc, útonálló, vérengző neve titok marad, személyisége akkora védelmet kap, amekkorát csak az álszemérem és annak törvényhozói biztosítanak neki paragrafusokkal, kitételekkel, jogi csűrcsavarral.
Mindez onnan ötlött csütörtöki agymenésembe, hogy egyik portálon olvasom, hogy drog és mákony hatására egy ámokfutó – nagymenő kereskedelmi kényúr, élvhajhász kalmárlélek – menekülni próbált a közlekedésrendészet járőrkocsija elől, miközben elsodort, megrongált gépkocsikat, elkaszált fákat, tereptárgyakat, a megengedettnél többszörösen túltengő sebességgel vitorlázott árkon-bokron át, míg végül a kies Fürst-telep állította meg rohanásában, a halálos kergetőzésben. Neve nincs, csak kezdőbetűi, vélhetően azok sem a valódiak, ugyanis az újságíró nem kíván a törvényszéken kikötni, hosszas és költséges rágalmazási perben alperesként veszíteni. Mert az egészséges, kikezdhetetlen, jóbecsű személyiség a legfontosabb, akkor is, ha bűnismétlő a felperes. Holott, ha az üzleti nagymenő nevét közölni lehetne, akkor mindenféle büntetés mellett az erkölcsi lenullázódás, az üzletében okozott veszteség, a rossz hírnév, a hitelrontás, a lehetséges üzletfelek idegenkedése tőle legalább akkora hátrányokat okozna, amekkorát ő kavart. Károkozásért erkölcsi, üzleti kár. Megérdemelten, teszem hozzá.
Így viszont marad a névtelen szenzáció, találgatások, aztán elül a dolog, mert más himpellérek, csirkefogók, köztörvényesek, pernahajderek, sikkasztók, sebességőrültek kerülnek fel a közhír táblájára, ismét csak névvédelemmel. A kezdőbetűk jótékony árnyékában. Fénykép és arc nélkül.
Képzeljük el, a Hezbollah áldozatainak neve nyilvános. A hóhéroké és a terroristáké nem. Még kezdőbetű sem jár nekik. Pedig a régi rómaiak is tudták, hogy nomen est omen (A név maga az ember). A gazé is.