A tévéprogram – mint apró, fekete-fehér virágok mezeje – szinte beborította a nagyszoba idős korában is méltóságteljes, barna asztalát. Mindig az aznapi műsorhoz volt kinyitva az újság – egész pontosan a Népújság –, számos televíziós csatorna kínálatával kecsegtetve J. bácsit, aki reggelente mégis inkább a Duna Tv-vel vagy egy magyarországi hírportállal indította a napot.
Egyenes háttal, várakozásteljesen ült a 81 éves férfi a délelőtti órákban az asztal mellett, arcán olyan egyszerű, őszinte várakozással, mint talán sok évtizeddel korábban, gyermekkora családi ebédjeinek valamelyikén, az első fogás felszolgálása előtt.
Ismeretségünk közel egy esztendeje alatt nem tudtam meg túl sokat a mögötte húzódó idősivatagról, utólag kicsit bánom is, hogy nem kérdezgettem. De a jelene, élni akarása az „itt” és „most” lehetőségei szerint mindig csodálattal töltött el, és elnémította bennem az újságírót.
Legtöbbször gyerektenyérnyi papírfecnivel várt.
– Na, jöjjön, magyarázzam el – mondta néha, és vaskos ujjai a frissen leírt betűk nyomába indultak.
Tej, szilva vagy barack, kenyér, szána, sör – sorakoztak egymás alatt a kívánságok, könyvelői pontossággal megjelölve a pontos mennyiségeket. Máskor egy csomag napraforgómag is helyet kapott a listán, vagy háztartási keksz, esetleg egy üveg cukormentes üdítő. J. bácsi diabéteszes volt, és legjobb tudása szerint igyekezett odafigyelni az egészségi állapotának megfelelő táplálkozásra. Nem ő volt az első idős ember, akinek kérésre bevásároltam, de egyedül benne volt meg az a szabadságsejtető, nagylelkű könnyedség, amivel egy hiányzó árucikk helyett azonnal másba is beleegyezett. A gyógyszerekkel, patikai gyógykrémekkel sem volt soha bogaras. Ha ragaszkodott egy bizonyos, már kifogyott termékhez, ideadta az üres dobozt, hogy tudjam, mit kell keresnem, de ha az illető készítmény nem volt készleten, a gyógyszerésznő javaslatára más, ugyanolyan hatóanyagú szert is örömmel vett.
– Hát persze, jó lesz – mosolygott ilyenkor bele vonalas telefonkészülékébe.
Amikor a kék-fekete csíkos rafiaszatyorral visszatértem, már hozta a gyűszűnyi, de jó erős, engem legalábbis több órára „feldobó” feketekávét. Amíg elfogyasztottam, legtöbbször szelíden hallgatott. Időnként tett egy-egy megjegyzést a tévében hallottakra, és nagyon ritkán az otthoniakról kérdezett. Néha – még ritkábban – a családjára emlékezett, de éppen csak egy sóhajtásnyit. Így tudtam meg, hogy régóta özvegy, és gyermeke sincs, egy falun élő unokahúg az egyetlen rokona.
– Valamikor volt autóm, de aztán el kellett adjam, mert a feleségem megbetegedett – mesélte egyszer. Nem firtattam a részleteket. Inkább a jövőre figyeltem, pontosabban arra, ahogy J. bácsi az elkövetkező időt látja, látni szeretné. Már az ismeretségünk előtt sem járt ki a tömbházlakásból, a lábai akadályozták a szabad mozgásban, és ő gyermeki bizakodással kereste a megoldást, feloldozást. Javaslatára tévéreklámokban látott krémmel is próbálkoztunk az orvosilag előírt szerek mellett, az mintha ideig-óráig hatott volna, de a négy fal közül mégsem szabadította ki idős ismerősömet. Nem mintha nem szerette volna a napjait behatároló otthont, ahol csendes magányában ebédet főzött, mosott és időnként egy régi barátot is vendégül látott jóféle pálinkára, cserébe a külvilág fuvallatáért. De a tekintetében mégis egyre nőtt a vágyakozás. Egy magyarországi klinika keltette fel az érdeklődését, amiről szintén a tévéből hallott. Úgy tűnt, abban a pesti intézetben tudják a megoldást a panaszára, ha befizet a megfelelő kezelésre – és nyugdíjbarát szállást is talál valahol a környéken, a kórházban ugyanis kizárólag járóbeteg-ellátás folyt –, akkor hamarosan újra mehet a piacra gyümölcsért, levesbe való zöldségekért. Sokat keresgéltem az interneten az intézet kerületében lévő kiadó lakásokat, de nem találtam megfelelőt. Közben J. bácsi lelkesedése is alábbhagyott – ráérünk, nem sürgős –, mondogatta rövid bevásárlós látogatásaim alkalmával. Az utolsó hetekben már nem is került szóba a külföldi utazás, gyógykezelés. Mintha valami sárgás köd lengte volna körül J. bácsi egész lényét, akár a kinti fákat október végi hajnalokon. Rendszerint ő hívott, amikor valamire szüksége volt, egy vasárnap délután azonban én érdeklődtem hogyléte felől.
– Rosszul vagyok, most hívom a mentőt. Ha majd hazaengednek, jelentkezem.
Két hét telt el, és én szinte naponta elmentem J. bácsi tömbháza előtt. Egy kedves szomszédasszony elmondta, hogy infarktusa volt, és kórházban van, ennél többet senki sem tudott. Aztán egy este – lassan mániákussá váló visszatéréseim utolsó alkalmával – ott sötétlett a neve a bejárati ajtóra ragasztott, fekete keretes értesítőn. Azóta nem járok arra, legfeljebb képzeletben. Viszem magammal a kék rafiaszatyrot, tej, sör és kilónyi jókívánság lapul benne. Úgy válogattam valamennyit, mint nemrég, egy késő délutáni bevásárláskor a szilvaszemeket.
