Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Manapság valahogy nem divatos a felelősség vállalása, a felelősségtudat, valamint a róla szóló narráció sem. Holott a személyiségvonások egyik legfontosabbikáról van szó. A törvénykezésben rengeteg kiskapu van, a hétköznapokban egyre jobban menekül mindenki a felelősség elől. Ezért határozta el Albert Ildikó szakpszichológus, hogy az emberi felelősség mibenlétről, hatásáról, megéléséről ír. Ennek első részét olvashatták április 4-i Harmónia mellékletünkben, ezúttal a folytatás következik.
A saját magammal szembeni felelősség egyben az önmagamért való felelősséget is jelenti, benne többek között azt is, hogy a sorsomért én vagyok felelős. Ha nem is teljes egészében, hisz állandóan közbeszólnak a tőlünk független történések, jelenségek és emberek, az életünkben mi hozzuk a döntéseket (a nem döntés is döntés!), választunk, nézünk vagy nem nézünk szembe önmagunkkal, értékeket fogadunk vagy utasítunk el, illetve alkotunk magunk is. Az, hogy kiállok vagy félre-, netán elállok valamitől, mind befolyásolják a sorsom. Természetesen sokszor előre láthatatlan, mit vált ki a magatartásom, és rágódhatok azon, mi lett volna, ha ezt vagy azt másképp csinálom, választ sosem kapok. Viselem vagy viselnem kell(ene) tetteim következményét. Ennek fel- és elismerése az érett személyiség tulajdonsága.
Valójában ez a felelősségvállalás. Ennek hiánya a gyerekesség, az éretlenség jele. Az pedig, hogy a felelősségtől való menekülés lassan társadalmi méreteket ölt, azt jelzi, hogy korunk bizony infantilizálódott, sőt, bizonyos értelemben anarchikus is. A megúszott csalások, sikkasztások; az életeket követelő, meg nem büntetett, egyre gyarapodó orvosi műhibák; a tudásfedezet nélkül, büntetlenül osztogatott jegyek, sőt diplomák; a felkészültség nélkül vezetett, halált hozó, de számon nem kért építkezések, beruházások és sok egyéb hasonló azt mutatja, hogy egyre szerteágazóbb a következmények nélküli felelőtlenség. Maximum hőbörgés és látszatintézkedések maradnak utánuk. Meg az áldozatok fájdalma. Akik számának akkorára kell nőnie, hogy elérje a kritikus tömeget, amely már nem tűri ezt tovább, és tesz ellene. De ez már a jövő zenéje. Talán.
Ma már szinte mindenki maga dönti el, hogyan viszonyul ezekhez a kérdésekhez. Nem létezik a közösség erkölcsi normarendszerének és a közösségnek a betartató, mert szankcionáló ereje. Lassan mindkettőt felszámolja a korszellem. Ami ellenben mindenképp megszívlelendő és valamiféle kiút az anómiából (normanélküliségből, szabályozatlanságból), az az élhető, emberileg elfogadható, ha úgy tetszik, anakronisztikusnak számító, kissé polgári és/vagy konzervatív, a tízparancsolatot megszívlelő belső kisbíró kialakítása és az ennek megfelelő cselekvés. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Ura sajnos nem mindig vagyok a sorsomnak, ezt be kellett látnom, bármennyire is nehezemre esett, és fájdalmas volt tudomásul venni, hisz sokáig, nagyon sokáig hittem abban, hogy nemcsak felelős vagyok a sorsomért, hanem ura is vagyok annak. Emberi létünk sajátossága, hogy a körülmények néha nagyon kevés teret hagynak a teljesen szabad mozgásnak és cselekedetnek, ám a lehetőségek felismerése és az ezeken belüli legmegfelelőbb utak és tettek megtalálása maga a szabadság. Hogy ez sok vagy kevés, mindenki döntse el maga.
A másik nagyon fontos kérdés – természetesen magánemberként, mert a szakmai felelősség most nem téma, hisz ezt rendszerint eléggé világosan szabályozza a hivatásbeli kötelességek írott listája (szakmai deontológia) –, hogy mennyire, mennyiben és mikor vagyok felelős másért, a másik életéért, sorsáért? Talán ez az élet egyik legnehezebben megválaszolható kérdése. És mára szinte teljesen egyénfüggővé színezte a mainstream, illetve egyoldalúan láttatja ezt a kérdést. Mert már-már betegesen eltúlozta a gyermek jóléte iránti kötelességet. Olyannyira, hogy az a gyerekből kialakuló majdani felnőtt egy idő után a szülő rovására megy, mert felcserélte a szerepeket: a szülőnek csak elfogadni és védeni, míg a csemetének mindent szabad, nincsenek korlátok és elvárások. Aminek következményei igen gyakran a célok és kötelességek nélkül felnövő egyének, akik önmaguk eltartását sem tartják saját feladatuknak. Közben valahogy elsikkadt a többi, hisz az örök ifjúság a trendi, mindenki erre törekszik, akár a nyolcvanas éveiben is: fiatal akar maradni. Mert ezt sugallja a média, a reklám, a tömegkommunikáció. Elfeledkezve (?), hogy a sztárokon kívül, őket leszámítva – esetükben is leginkább látszólag (!), a botoxnak, esztétikai műtéteknek, rengeteg edzésnek és nem utolsósorban a photoshopnak köszönhetően – a nagy tömeg bizony nem örök ifjú.
Mert meg szoktunk öregedni. És akkor mi lesz? Ki a felelős az idősek, a magatehetetlenek sorsáért, jóllétéért? Felelős-e a gyermek az önellátásra képtelenné vált szülő sorsáért? Van-e joga dönteni helyette, vagy épp kutya kötelessége ezt megtenni, amikor az mozgás- és/vagy döntésképtelen, esetleg csak kevésbé lát át helyzeteket? És ha a gondozásra szoruló mást szeretne, kivitelezheti-e a saját elképzelését? Felelősek vagyunk-e a családtagjaink sorsáért, ha azok nem állnak hozzánk érzelmileg közel? Ha azok a maguk idejében nem azt adták nekünk, amire szükségünk lett volna? Magam is csak tapogatózom a válaszokkal. A fontos az, hogy foglalkozzunk vele. Vegyük tudomásul, hogy ezek a kérdések léteznek, a saját életünkben is megjelennek előbb vagy utóbb, ha még nem is éljük meg őket. Ne legyintsünk, ha felmerülnek, hanem igyekezzünk őket szépen, megnyugtatóan megválaszolni, tettekkel is, a mindennapokban. Ettől vagyunk emberek.