Kommandó – időkapszula

Kommandó – a név hallatán első hallásra az akciófilmek maszkos, állig felfegyverzett harcosai jutnak eszembe, akik életüket kockáztatva titkos bevetéseken vesznek részt. Mai napig sem tisztázták, hogy a név honnan ered. Van, aki azt állítja, hogy valamikor az erdő mélyén, a Habsburg-, majd az Osztrák–Magyar Monarchia határán állt egy épület, amelyen németül azt írta: Grenzkommando. Már a XVIII. században is amolyan előretolt helyőrség volt itt. Székelyek teljesítettek történelmi küldetést, és védték a határt. Ma is látni a vámházat, amely jelzi, hogy eddig tartott a birodalom. 

A település két embernek köszönhette létét, fellendülését a békebeli időkben. Az erdő tulajdonosának, Zathureczky Gyulának, aki eladta a fát egy felvidéki származású pesti üzletembernek, Horn Dávidnak, aki hatalmas építkezésbe kezdett. A korábbi, közelben létesült települést az erdőtulajdonosról nevezték el Gyulafalvának, nem az ősvezérről. Nem találhatók itt olyan ősi tárgyak, maradványok, amelyek vitára adnának okot, hogy a fenyvesek alján milyen nemzet fiai telepedtek meg először. Fénykorában kilenc nemzetiség fiai jöttek ide dolgozni, szerencsét próbálni. S olyan nyüzsgő életet lehetett itt élni, mint amilyen a vadnyugaton a telepesek korában volt. Jöttek ide fát kitermelni csángók, magyarok, ruszinok, csehek, olaszok, zsidók, románok. Mesélik, az utóbbiak 1918-ban úgy átjöttek a „Grenzkommandón”, hogy semmi sem maradt az útjukban. Néhány fegyver, katonai felszerelés emlékeztet a helyi múzeumban a nagy háborúra, de közeli csatáról nem tudnak. Az biztos, hogy aki akkor fent volt a havason, lemenekült. A pusztán maradt tisztáson újra kellett építeni a telepet. A nagy világégés előtt érdekes társadalmi struktúrája volt a településnek. Igazi prosperáló időszak volt, amikor a zsidó fakereskedők vezették a telepet. Nekik köszönhetően jutott el a Székely körvasút Kovásznára, majd a siklók segítségével Kommandóról hozták le a fát, amely messze jutott a monarchiában. Aztán mindenféle nép dolgozott az erdőn, nemzete jegyeiből egy kicsit magával hozva. Kaszinó is működött a korabeli Erdély második, villanyárammal ellátott településén. E dicső múlt, az etnikai sokféleség jegyei ma már nem láthatók, csupán az egykori gyártelep igazgatójának házában létrehozott, zsúfolásig megtelt múzeum néhány tárgya utal rá. A központi park kivételével nem látni székely kaput, zsindelyfedeles tornácos házat. Egy-két lakrészes munkásházsorok húzódnak végig a fatelepen, időtállóan megőrizve a barakkok kényelmetlenségét. 

Egy rozsda kikezdte helységnévtábla van a több mint tíz kilométeres, autópróbáló út után. Mert valamikor ide csak vasúton lehetett feljutni. De a modern idők vezérei – még az átkosban – korszerűtlennek találták e szállítóeszközt, és utat vágtak az erdőben úgy, hogy helyenként az egykori síneket is kerülgetni kell a kátyú csipkézte földön. Az út a kovásznai szív- és érrendszeri betegségeket kezelő – elhíresült – szanatóriumtól indul, és alternatív programot kínálhatna a kezelteknek. A környék, a táj csodálatos, ennek ellenére a telepet ma sem a turistáknak szánják. Rönkszállító autók hada lavírozik az úton, helyenként valóban akciófilmekbe illő kanyarokat véve. A mozgás örök. Csak a szállítóeszközök változtak. A település nagy, hiszen a Nagy-Bászka folyó völgyében messze benyúlik a fenyvesek övezte völgyekbe. Keressük a központot, a főteret. Lengőhídon egyensúlyozva érünk a túlsó partra. Egy székely kapu és fakerítés övezte parkot látunk. Amolyan helyi Central Park, központi alakja egy fából kifaragott favágó székely. Körülötte két fedett pad, egyik feldöntve, mellette szemét. A park sarkában egy tábla áll, a környékbeli havasok térképét ábrázolja. Megtudjuk, hogy a Pintyiló- (Penteleu) havasokban vagyunk. Néhány jelzett útvonal is van, de hogy a helyszínről merre kell tartanunk, ha valamelyiket kiválasztanánk, nem tudni. Legalább némi jele van annak, hogy a fakitermelés mellett a turistákat is felcsalogatnák a hegyre. 

A polgármesteri hivatal és a helyi tanács székháza kétszintes, impozánsabb épületben van. Itt volt valamikor a kaszinó. Ma másként szórakoznak benne. Az épület előtt elárvult park, közepén zászlótartó, amelyen félárbócra engedett székely zászló, alatta a felirat, hogy a két világháború hősi halottainak és civil áldozatainak állít emléket. Neveket hiába keresünk. Egy árva kopjafa az 1848-as forradalomra emlékeztet. Ez a hely mindenkiről szól. Nemcsak a múltról, hanem egy kicsit a jelenről is. Mert néhány száz méterrel odébb az egykori fatelepre, a második világháború utáni állapotokat idéző helyre érünk. Ahol talán az 1970–1980-as években körfűrészek hasították a fát, ma néma csend honol. Az egykori csarnokokban bombatámadás utáni díszletet lehetne berendezni. Nem is kell hatáskeltő eszközöket becsempészni. A régi bútorok, egykori munkaasztalok vázai még a helyükön, tégla- és törmelékhalmaz közepette. Az épületek között a letűnt ipari érának emléket állító bizarr köztéri alkotásoknak vélhető installációk: a szó szoros értelmében tönkretett, egykori IMZ terepjáró, földbe gyökerezett lánctalpas buldózer és egy rönköknek támasztott úthenger. Majd kissé távolabb, holtvágányhoz láncoltan, a település életét jelentő mozdonyok, vagonok rozsda marta szerelvényei. Az egyik félrehúzott tehervagon úgy áll ott a semmiben, mint az egyik ismert munkatáborban intő jelként otthagyott szállítóeszköz. A sínpárok hol az égbe törnek, hol pedig, Bolyai–Lobacsevszkij elméletét igazolva, egy kis fenyő aljában találkoznak. 

Hétvége van. Alig néhányan járnak kint. A telep körül az utcáknak sincs nyoma. Egy idős, baseballsapkás férfi üvegpalackokat húz maga után. A Büdös-kúthoz jön tankolni. Szóra bírjuk. Már a nyolcvanadik életévét is átlépte. Csodálkozunk hegy edzette egészségén. A munka, a jó levegő, az ásványvíz, a kitartás őrizte meg így. Nem panaszkodik, sorsával megbékélve mondja: ő maradt, a gyerekei külföldön. Aztán lassan elindul. Néhány házzal odébb egy néni eteti a tyúkokat. A nagyszüleimet juttatja eszembe. Elmondom neki. Ő is nagymama, mondja, túl a nyolcvanadikon... hét unokája van – újságolja, majd hozzáteszi: mind külföldön. „Itt maradtam a tyúkjaimmal”. Kerítése mellett a rönkszállító vagonok egymásra „dobott” elemei és egy Dacia gépkocsi roncsa hever valami furcsa DNS-szálra emlékeztető romhalmazban a semmibe futó síneken. 

Az egykori – felújításra szoruló –vezérigazgatói lakásban falu- és helytörténeti múzeumot, valamint egy kis természettudományi kiállítást rendeztek be. A múzeum a Horn Dávid Egyesület gondozásában jött létre, a helyi önkormányzat támogatásával működtetik. Marika néni igazi helyi lexikon, mindent tud múltról, jelenről. Szívesen ecseteli mindazt, ami egykor a település volt, és azt is elújságolja, hogy könyv is született a község múltjáról, amely úgy elfogyott, mint a cukor a kommunista boltokból. Mert Kommandó csak egy van a világon. A dicső múlt csak fényképekről köszönt vissza. A jövő? Modern építészeti stílusú villák épülnek. Helyenként. Bár, amint megtudjuk, tulajdonosaik többnyire bukarestiek és Buzău megyeiek. 

Sátoros ünnepkor megtelik a falu. Nem véletlenül áll egy színpad a Nagy-Bászka folyó partján, természetes, amfiteátrumszerű tér előtt. Hazajönnek az elszármazottak, kivonul a falu. A ragaszkodás jele ez a múlthoz, a jelenhez s talán a jövőhöz is, még akkor is, ha az, korunk politikai viharai miatt, egyre bizonytalanabb. A tér most puszta. Vírusjárvány van. Ha elmúlik, ismét benépesedik. Talán...

A központ épületei között egy kopott tábla jelzi, hogy a helyi sportegyesületnek komoly támogatója van: az OTP Bank. Megtudom, nem véletlenül. Csányi Sándor, az OTP elnöke ide jár vadászni. Talán egy partin ígérte meg, hogy segít. Ígéretét betartotta, a sportklub nem. A szponzorálás ellenére nem lépett előre a bajnokságban. Maradt a szép emlék és egy félig kidőlt tábla. 

Valamikor pionírtábor is volt itt. Az 1989-es rendszerváltást követően megszűnt a „kényszertáboroztatás”, az ilyen létesítmények az ország nagy részében tönkrementek. Kommandón nem. A megyei tanács átvette, majd komoly beruházással felújította. Mintegy két éve korszerű turisztikai egységként is várja vendégeit, rendbe tett szobákkal, sportteremmel, pályákkal, dézsával s minden kényelemmel. Eljutni kicsit nehéz ide, mert aki nem ismeri az utat, sokat bolyongana a GPS irányítórendszer nélkül. Az aszfalt 50 méterrel a tábor bejárata előtt véget ér, hogy a bizonytalant még bizonytalanabbá tegye. Annál nagyobb a felfedezés öröme, hogy van ilyen létesítmény is. 

A tábor közelében a jövő még egy jele látszik. Pirosban áll a helyi iskola kétszintes, új épülete. Mellette van a régi. Már ami maradt belőle. 2017-ben ugyanis fele leégett. Opra-Béni Béla igazgató mesélte, hogy igazi hőstettet végrehajtva, a községbeli férfiakkal összefogva sikerült megmenteni a menthetőt, és a mínusz 30 fokos hidegben „kettévágni” a lángokban álló iskolát, hogy a fele megmaradjon. Amerikában Oscar-díj-jelölt filmet készítettek volna a történetből. Kommandón maradt az összefogás, a jövőbe vetett hit reményének szép emléke. Aztán az igazi nagy közösségi összefogásnak – megyei és helyi önkormányzatnak, vállalkozóknak, magánszemélyeknek és sokan másoknak – köszönhetően két évvel a tragédia után hozzáfoghattak az új, sokkal nagyobb iskolaépület felépítéséhez. Két évvel ezelőtt 18 óvodás és 64 I-VIII. osztályos kisdiák örülhetett az újjákezdésnek. Az igazgató halkan jegyzi meg: öt év alatt az iskolát látogatók létszáma több mint a felére csökkent. A szórványátok elérte Kommandót is. 

Azt beszélik, hogy a döntéshozóknak szándékában áll visszaállítani a boldog békeidőkben működő féltucatnyi siklók közül legalább az egyiket; hogy a rozsdásodó szerelvények csak Csipkerózsika-álmukat alusszák; hogy a fakitermelés, amely éltette a községet, újra életet lehel a településbe e zavaros világban; hogy az állattenyésztés és az erdei gyümölcsök alternatív gazdasági forrásként még egy mentőövet jelenhetnek; hogy a környéken magasló Kárpát-kanyarulat hegyei, vadai idecsábítják a kalandra vágyókat; hogy...

Kommandó egyik érdekessége a temető szomszédságában levő tőzegmohaláp. Csak véletlenül lehet odatalálni, mert semmi nem jelzi a jelenlétét. De érdemes elmerészkedni oda. Alig néhány lépés után igazi ősrengetegben bolyonghatunk, és egy kis fantáziával a történelem előtti időkbe térhetünk vissza. Ha bele nem botlunk civilizációnk hagyatékába. Az egyik kis tavacskában vadonatúj WC-kagylót látunk. Elképzelem, ahogy elnyeli a mocsár, és évezredek múlva, amikor megtalálják a régészek, tanakodnak, hogy milyen kor relikviáját emelték ki a mindent konzerváló tőzegből. Kilépünk a főútra, ahol ATV-k zaja hoz vissza a jelen valóságába. Újkorunk hódító lovagjai hajtanak el mellettem kurjongatva.