Kosarában a nap

Ujjai közt fénylett az ősz. Valami különös, városi környezettől idegen nyugalom lakozott mozdulataiban, ahogy egymáshoz szorította, aztán lassan fonni kezdte a vékony, hajlékony vesszőket. A siménfalvi Ráduly Jánost marosszentgyörgyi és Marosvásárhelyről érkezett gyermekek vették körül szombaton délután a szentgyörgyi plébánia udvarán. A helyi magyar közösségek ünnepére jött, hogy megmutassa, megszerettesse tudományát. Öt-hat kisiskolást tanított éppen körbe fonni, amikor megszólítottam.

– A családunk több mint száz esztendeje foglalkozik kosárfonással, én a negyedik nemzedékhez tartozom – kezdte a legelejéről a történetet. – Hatévesen már egyedül el tudtam készíteni egy kosarat. Hárman voltunk testvérek otthon, több mint tíz év volt a korkülönbség közöttünk. Amikor rám került a sor, minden házimunkából kivettem a részem, elláttam a jószágot, meghúzogattam a sütésnél a kenyeret, a mezőre mentem aratni a lovakkal. A kosárfonásra télen került sor, akkoriban szezonmunka volt. 12 évesen már megkerestem a költőpénzem, az első keresetemből egy bőr futball-labdát vettem. Még a katonaságnál is hasznomra vált ez a tudás. Ott zöldség- és gyümölcsszedésre készítettem kosarakat.

– Felnőttként is kizárólag ezzel foglalkozott?

– Szebenben jártam ki a szakiskolát, lakatos-hegesztői végzettségem van. Több mint 20 évet dolgoztam a szakmában, de a régi szenvedélyemről nem mondtam le egy percig sem. Az évek során sokat fejlesztettem a technikán. A kosarakon kívül ma már különféle asztali díszeket, állatokat, de még házikót, iglut és játszóházat is fonok. 

– Jól csinálom? – kérdezte az egyik kis „segéd”.

Beszélgetőtársam máris odafordult a gyermekhez, igazított a mozdulatain, aztán kérésemre szaporán sorolta a lépéseket, amelyek nyomán a vessző elkészül az átváltozásra.

– Egyéves szürke, vörös fűzfavesszőből, poronyvesszőből, mogyorófavesszőből dolgozom, vadon termettből és termesztettből egyaránt. Fontos, hogy puha, hajlékony legyen. Általában ősszel szoktam szedni, de már augusztustól lehet. Levágom, meghámozom, előtte meg is főzöm, hogy szebb legyen, aztán tárolom. Amíg szárad, átalakul. Aztán osztályozom és beáztatom, fonás előtt ugyanis nedves kell legyen a vessző, hogy hajlítani lehessen. Minél bonyolultabb formát kívánok létrehozni, annál tovább tart a munka.

– Milyen gyakorisággal dolgozik?

– Állandó jelleggel. Hogy naponta mennyit, az a kedvemtől függ. Meg persze attól, hogy mennyire sürgős a munka, és éppen hogy állok pénz dolgában – kacagta el magát Ráduly János, a népművészet kiváló mestere, akiről Teremtő kéz címmel portréfilm is készült. A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség tagja, és minden év augusztus 20-án meghívást kap a Budai Várban zajló magyar népművészeti ünnepre – árulta el később. 

– Megrendelésre dolgozik?

– Igen. Nagyon változatosak az igények, de talán a bevásárlókosarak a legkeresettebbek. Van, amikor fénykép alapján dolgozom. Németországba gömböket készítek.

Végül az oktatómunkára terelődött a szó.

– Gyakran hívnak táborokba, különböző gyermekrendezvényekre. Úgy gondolom, száz óra alatt bárkit meg lehet tanítani a kosárfonásra, az ügyesebb kezűeknek pedig két óra is elég – mondta a mester, majd azt is megemlítette, hogy otthon, a családban mindenkinek van munkahelye, de fonni is tudnak valamennyien. Már a két legkisebb családtag, a hét- és a négyéves unoka is ismerkedik a mesterséggel. 

A következő pillanatban megszólalt egy mobiltelefon. Beszélgetőtársam derűs arccal szólt bele a készülékbe.

– Még itt vagyok – mondta az otthonról érdeklődőnek. – Még süt a nap.