2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Fotó: Vajda György


A hó már olvadozni kezdett az árkokban, a déli órákban csordogált a hólé. Éjszaka még fagyott. Csak a déli órákban engedett fel az idő. Ilyenkor a falu népe tele volt reménnyel, hogy jön a kikelet.
Előző évben tele volt a falu félelemmel, mert a medence minden falujában teret hódított a „szerencsétlenség”, ahogy azt akkoriban mondták, a kollektivizálás. A mi falunk megmenekült.
Aztán beköszöntött a tél és a békesség. A hosszú téli estéken meghányták-vetették az emberek egymás közt, milyen szörnyűséges dolgok történtek a szomszédos falvakban a kollektivizálás alkalmával. Én mindig ott üldögéltem a felnőttek között, és hallgattam, amint elmondanak egy-egy izgalmas történetet. Sokszor azt hittem, csak mesélnek, annyira valótlannak tűnt számomra: hogyan vitték el az állatokat, a földművelő szerszámokat, vették el a mindennapi kenyeret megtermő földeket, hogyan gyötörték, kínozták az ellenálló gazdákat, asszonyokat, néha még a gyerekeket is…
Ám amit nagyapám és nagyanyám mondott el, azt valóságként fogtam fel, és tudtam, hogy a kollektivizálás nem leányálom.
Nagyapámnak két tehene, egy borja és két délceg lova volt: Fecske és Szellő. Amikor az agitátorok a milicisták, rendőrök kíséretében végigjárták a falut, nagyapám félelemből beleegyezett, hogy két tehenét beadja, de a lovairól „még az Atyaúristennek sem mond le”. Látszólag megtörtént a kiegyezés, ami már akkor kivételnek számított, mert mástól a teljes állatállomány beszolgáltatását követelték.
Amikor azonban pár nap múlva a végrehajtásra került a sor, néhány idegen megjelent az udvaron, és se szó, se beszéd, egyenesen az istálló felé vonult, hogy elvezesse az állatokat a mezőgazdasági portékával együtt. Erre nagyapám is ott termett mint házi-, illetve istállógazda, és amikor a lovakat is eloldották a jászoltól, hogy elvezessék, a háromágú szénahányó villával az idegen „lókötőkre” támadt. A milicista mentette meg a végrehajtót a „villámcsapástól”. Nagyapámat pedig a hajánál fogva rángatták és teperték le, majd ütlegelni kezdték. Mikor már tehetetlenné vált, a jászol alá rugódták be. Mindez akkor, természetesen, a „törvény nevében” történt. Senki és semmilyen külső fórum nem volt, aki megvédte volna az önállósághoz ragaszkodó, védtelen embereket.
Mindenki félt. Sokszor még a szomszédtól is, nehogy feljelentse. 
Így, félelemmel telt el az előző év. Amikor pedig véget ért a tél, azt mondták, véget ért a kollektivizálás. Falunk népe megnyugodott. Hóolvadáskor azonban rossz hírek kezdtek kerengeni a faluban: nálunk is végrehajtják a kollektivizálást, mégpedig azért, mert néhányan kéréssel fordultak a járási pártbizottsághoz: Borzonton is legyen termelőszövetkezet, vagyis CAP.
Néhány név is közszájon forgott, akik állítólag kérték a folyamat folytatását. Közöttük volt a negyedik szomszédunk is, Székely András bácsi, aki olyan gazda volt, hogy a kevés földjét is más művelte meg, mert gebe lovait is csak a szomszédok segítségével tudta talpra állítani. Ott volt a veje is, Vaszi János, aztán Szekeres István, Nagy András és még néhány más élhetetlen atyafi. Hogy igaz volt-e a szóbeszéd felőlük, senki sem tudta megmondani, de igazolták önmagukat, mert amikor megtörtént a közvetítésükkel a kollektivizálás, ők maguk lettek az alapemberek: elnök, titkár, brigádos, istállógondnok… 
Tehát féltek a faluban az emberek, bár azt is rebesgették, hogy országos szinten már befejeződött a kollektivizálás, a mezőgazdaság átalakítása.
Abban az esztendőben nappal sokszor megloccsant, éjszaka megfagyott a hólé az árokban, míg április végére teljesen kitavaszodtunk. Az emberek készülődtek a tavaszi munkálatokra, mikor egyszer csak idegen emberek jelentek meg a faluban. Egy kis faluban egyetlen idegen is: nagyon idegen. Most sokan jöttek, mintha szellemek szabadultak volna ki egy lezárt palackból, vagy a pokol ment volna csődbe, és a benne lakó szörnyű fajzatok a falunkra szabadultak volna.
Először baráti beszélgetésbe kezdtek az emberekkel, majd házról házra jártak és önkénteseket kerestek, akik dalolva beállnak az „új élet építésébe”. Később már közgyűlésekre hívták az embereket, de hiába. Az új világ híre már korábban megelőzte őket – a falusiak féltek a hírhedt új világtól. Hiábavalónak bizonyult az elvtársak, agitátorok (néhány névre emlékszem: Incze, Kézdi, Vörös, Orbán…) fáradozása, az emberek húzódoztak beszédbe elegyedni velük.
Mivel önmagukban kevés sikerrel jártak az agitátorok, egy idő után már milicisták kíséretében házaltak, hogy nagyobb legyen a megfélemlítő hatásuk. Mindenki készségesen fogadta, pálinkával és falnivalóval terektálták a „vendégeket”, de csak néhányan írtak alá. S ha nem ment az emberek otthonában, kitalálták, hogy szerre felhívatják őket a néptanács épületébe. Ott már, saját pályán, erőszakosabbak voltak.
Valahogy így kerültek szüleim is sorra. Édesapámról köztudott volt, hogy ebben és még néhány más dologban is „ellenzéki”. Hat hektár szántó, két hektár erdő, három tehén, két tinó és egy borjú tulajdonosa, két neveletlen fiúgyermek boldog édesapja. Hivatalosan a szerény birtok az édesapám nevén szerepelt, de egy része az édesanyám hozománya volt.
Ameddig lehetett, édesapám ellenállt a kényszerítgetésnek mind otthonunkban, mind a néptanácsnál. Hiába nevezték revizionistának, reakciósnak, bujtogatónak, konzervatívnak, lázítónak, a papok és az egyház talpnyalójának, megrögzött horthysta bérencnek, bárminek, nem jutottak egyről kettőre. 
Az én apámnál az igen mindig igen, a nem pedig mindig nem maradt. Azzal sem tudták megtörni ellenállását, ha előbb arcul verték, majd mutatóujját az ajtó sarkához szorították. Igaz, annyit elértek, a következő találkozásokat elkerülte a hatalom embereivel – ha hívatták, keresték, soha nem volt otthon. A ház padlásán, a veremben, a csűrben, a fásszínben, mindenhol búvóhelyet alakított ki magának, ahová bármely pillanatban nyom nélkül elrejtőzhetett. Téli időre a jászol alját is átalakította. Egy alkalommal épp a kútra ment vizet meríteni, amikor megjelent egy idegen az udvaron. Édesapám pedig menekülésként a kútba ereszkedett. Néhány alkalommal az istállóból a ganéhányó lyukon keresztül menekült el otthonról, és épp az agitátor szomszédunk istállójában húzta meg magát, míg nálunk tűvé tették a helyet érte.
Általános volt a félelem. Ha a kaput csukta be valaki, édesapám már kész volt a rejtőzködésre, ha autó állott meg a kapuban, akkor a menekülésre.
Így telt el a nyár és az ősz. Mivel hiába vadászták édesapámat, édesanyámat kezdték kényszeríteni, hogy legalább ő lépjen be a kollektívbe, írjon alá, és többé nem zavarják a családot. Édesanyám sem akart gyengébbnek bizonyulni édesapámnál. Ellenállt.
– Különben is a férjem nevén vannak a földek – vágta ki magát.
Egy alkalommal, amikor behívatták a néptanácshoz, három napig nem engedték haza, csak akkor, ha aláírja a belépési nyilatkozatot. Mivel a harmadik nap is megtagadta, hazaengedték.
Télbe fordult az idő. A nappalok megrövidültek – a hosszú éjszakák valamelyes nyugalmat adtak. Előfordult, hogy késő este vagy éjszaka jöttek, hogy édesapámat a 
„sziguránca” (állambiztonság) kocsija elvigye. Amíg édesanyám kinyitotta az éjszakai látogatók előtt az ajtót, addig mi becsuktuk édesapám után a hátsó ablakot. 
Édesanyám mindig őszintén és szomorúan válaszolt a durván feltett kérdésekre:
– Hol van a férje? Hol van a 211. szám alatt lakó Baricz Lajos állampolgár?
– Sajnos, nem tudom.
– Mikor volt itthon? Mikor látta utoljára?
– Sajnos, nem tudok róla semmi bizonyosat mondani.
Volt eset, hogy tőlünk is megkérdezték, mert észrevették, hogy nem alszunk.
– Mit tudtok apátokról? Hol lehet megtalálni?
Amire mi a legnagyobb alázattal ismételgettük édesanyán részletes tájékoztatóját:
– Sajnos, nem tudjuk.
Egyszer valóban megtörtént, hogy egy razzia után három napig nem tudtunk semmit édesapánkról. Közben édesapám a testvéreinél rejtőzködött a szomszéd faluban, de nem merték jelezni nekünk, nehogy nyomra vezessék az őt keresőket. És három nap után, épp Mikulás estéje volt, megérkezett életem legigazibb, legdrágább Mikulása: édesapám.
Pár nappal Mikulás után édesanyámat vitték el a néptanácshoz. Bármennyire vártuk, nem jött haza. Másnap elmentünk megkeresni. Őrizetben tartották. Nem bántották, de nem engedték haza addig, amíg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Édesanyám nem írta alá, hisz így egyeztek meg édesapámmal.
Eltelt egy hét. Én és testvérem mindennap meglátogattuk édesanyánkat, és enni vittünk neki, amit titokban hazajött édesapánkkal, máskor nagyanyánkkal főztünk. Nagyanyám a szomszéd faluban lakott, és azért jött hozzánk, hogy rávegye a lányát, édesanyámat: ne dacoljon, írja alá és jöjjön haza a családjához. Engem kiküldtek a községháza pincéjéből a beszélgetés alatt. Kíváncsi voltam, és visszalopóztam, hadd halljam, mit mondanak egymásnak. Épp édesanyám beszédét hallgathattam meg:
– Igaza van, anyám, hogy van két gyermekem, és nekem otthon van a helyem, nem tehetem a családomat tönkre. Nem is akarom. Nem önként jöttem ide. De vajon ez a koszos kommunista rendszer tönkreteheti az emberek életét? Helyénvaló, hogy mindenkitől, maguktól is mindent ellopott az állam? Hogy édesapámat a saját telkén idegenek a törvény nevében agyba-főbe verték, hogy már egy fél éve családunkat állandóan zaklatják, hogy Lajost menekülésre, engem pedig kényszerlakhelyre hurcoltak?!… Senkinek sem tetszik ez a rendszer, ez a tolvajlás, kivéve azt a néhány behódolót, azt a néhány áruló senkiházit, aki ránk zúdította ezt a szörnyűséget… Én, amíg az eszemet tudom, nem írok alá, mert meggyőződésem ellen nem cselekszem…
– De Rózsa, nézd a családot, nézd a gyermekeket!
– Értük teszem, hogy legalább ők ne legyenek e hazug világ hazug gyermekei.
Édesanyám még egy hétig maradt a pincébe zárva.
A falu karácsonyra készült, a Megváltó, a Szabadító születésének megünneplésére. A mi családunk is adventben, várakozásban élt. Hittük, hogy igazán öröm lesz számunkra a karácsony. Imádkoztunk, takarítottunk, főztünk, látogattuk édesanyánkat. Vittük és hoztuk a hírt, az üzenetet édesanyánktól édesapánknak, édesapánktól édesanyánknak. Mindkét részről a bátorítás, erősítés szavai voltak.
Én gyerekként alig értettem, szüleim hogyan szerethetik egymást és minket, ha ilyenre vállalkoznak. És azt sem tudtam akkor felfogni, miért gondolkodnak másként, mint a többi ember.
Eljött abban az évben is a szenteste. Mi nem vártunk csodát, de azt igen, hogy megnyíljon az ég, és eljöjjön a Szabadító.
És eljött.
Már az angyalok elindulhattak, hogy ajándékot vigyenek a tiszta szívű gyermekeknek, a késő délutáni égből az Úristen szeretetének bizonyítékaként megindult a kegyelemkiáradás puha hópelyhek alakjában, amikor egyszer csak csattan a kapu, és a szűz havon könnyű léptekkel elindult az Úr angyala házunk ajtaja felé. Az ajtóban megállt és énekelni kezdett: 
„Születésén Istennek, az emberek örülnek,
víg éneket zengenek: Dicsőség az Istennek…”
Mi pedig egyszerre szaladtunk az ajtóhoz, és kitörő örömmel kiáltottuk:
– Édesanyám! Édesanyám!
Átöleltük egymást kétheti bizakodó várakozás után, és édesanyámmal együtt énekeltük:
„Születésén Istennek, az emberek örülnek,
víg éneket zengenek: Dicsőség az Istennek…”
Majd átengedtük édesanyánkat, hogy édesapánk is megölelhesse. Átölelték egymást. Én meggyőződtem, hogy nagyon szeretik egymást – és minket is.
Édesapám még mindig átölelve tartotta édesanyámat, és úgy mondta:
– Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem. Istennek legyen hála. 
(A szerző azonos című kötetéből)
Baricz Lajos

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató