Kik lakják kertünket
„Önkoszlott” kutyanyelvek, szinte sírnak. Feleségem gyakorta szomorú, mivel szép együttélésünk hosszú évei alatt sosem sikerült saját, kedvünkre való, igazi kertet kialakítanunk. Mit alakítani? Hiszen „helyváltoztatós” pályánk valamiképpen leképezte az életünket: alig melegedtünk meg valahol, máris „módosult a műsor” – új színhelyen kezdhettük elölről.
Az ujjaim alatt szinte felszisszenő papiros saját magát rojtozhatta, társai mind különbek nála. Kartondoboz aljáról szerencsétlenkedik elő, ismételt rázásra. Rajta mégis: kedves mondatok Bertha Bulcsú (1935–1997) tollából: „A növények buja, zöld együtteséből akkor lesz kert, amikor a diófa ágára leszáll egy rigó, a lombok között szarkák verekednek, s fent egy száraz ág csúcsán barátposzáta énekel. A hegyoldalban összeterelt fákból, bokrokból akkor lesz kert, amikor vadnyulak szaladgálnak alattuk, sün búvik és motoz a kövek között, megtelepednek a zöld hátú gyíkok, s legyekre vadászó siklókígyók lógnak le a fügefa ágairól. Akkor lesz belőle kert, amikor megjelennek a hívatlan látogatók, a nyár végi seregélycsapatok, a vaddisznómalacok s a fiatal gyümölcsfák hajtásait kedvelő őzek. Az ilyen kert él, része a világnak, s mindig akad bent látnivaló. Meglepetések akkor érik az embert, amikor évek múltán azt hiszi, hogy ismeri a kertjét, állandó és alkalmi lakóit is.”
Hadd sóhajtok egyet…
*
Szabó Lőrinc mogyorófája
Ez a szép történet – a papirosról – bekerült a gépembe is. Ott találom – Illyés Gyula Napójegyzetei közül való.
„Halála évében – vagy eggyel előbb – Szabó Lőrinc válláig sem érő facsemetével jött be hozzánk, két útja közt.
Igazi „alaptermészetének” egyik vonása volt: ha olcsó vagy ritka vásárolnivalót látott – főleg persze ceruzát, papírt –, vett belőle szerény meglepetésül erszénye erejéig másoknak is. Öröktermő mogyorófa ez a csemete, ültessük el, és már mutatta –ajándékozta – a helyet is, hova. Közvetlenül a ház mellé, ahol még szikla a talaj. S kánikulában? Nem fog megeredni. De már kerített ásót is, és döfködte a lukat.
A fa terem, koronája túlnyúlt a tetőn. (…) Valahányszor hazajövök, favédő tekintetem Lőrinc halhatatlanságának gondolatát kapja, jutalmul: a dombon tán már a ház sem lesz meg, de a vadon termő mogyoró még mindig hullong a magasból. Naponta összeszedünk egy marokravalót.”
*
A megtartó gőgért
A Gonosz színeváltozásai című kötetével ajándékozott meg. Mint valami emléklapot, helyezte a könyvbe, karakteres betűivel rótt, bizonyára mindenkinek szánt dedikációját.
Április nyolcadikán lett volna hetvenhárom éves.
*
Mottó
„A huszadik században a legnagyobb kaland megmaradni ott, ahol születtünk.” (Panek Zoltán)
Tudjátok meg: bár nem azok az igazán rossz helyzetek, amelyekben nem érdemes becsületesnek maradni, hanem azok, melyekben becstelennek lenni sem érdemes, mégis-mégis megéri nem gazemberként halni meg; ha másért nem, csupán önbecsülésünkért és – igen! – megtartó gőgünkért.
Kolozsvárott, 1986. április 15-én
Üdvözlettel Mózes Attila”
*
Rojtos szélű lap, önkoszlott kutyanyelv. Néha váratlanul kifényesedik.
