Lapozó
Látó, 2014. április. William Shakespeare (1564 – 2014).
Meglehetősen szabadon fordítok, különösen a régi fordítókhoz képest. Ezt azért is tehetem, mert ők már elvégezték a hűséges fordítás munkáját: tudósították a magyar olvasót arról, hogy pontosan mit írt Shakespeare (már amennyire ez egy fordításban lehetséges). Nekem már nem ez a feladatom, hanem az, hogy a dramaturgiai hatást fordítsam pontosan: a pergőt pergőre, a méltóságteljeset méltóságteljesre, a sekélyes malackodást sekélyes malackodásra. (Nádasdy Ádám). Csorbítsd az oroszlán karmát, idő,/Égen-földön mindennek sorsa ez,/Kihuny a csillag, szétreped a kő/Herkuleseknek emléke se lesz (Jánosházy György). Kínában tartja a pénzét Kim, azzal elárulta, hova szeretne. Arafat pedig nem adta meg a jelszót, Svájcé maradt a guba, hallott még ilyet, Sir?! Hiába könyörgött a felesége. Mit akart? Átnyúlni a túlvilágból a pénz után? Megkenni a kerubokat? (Gergely Tamás). Lecsukva lát legjobban szemem./Villódzik tested. Megérintelek./Örökös, veszett, déli szédületben,/lila homályban sétálok veled. (Bogdán László). És olyan este lett a délután,/és súlyos emlék minden hajnalom –/ne nyaldoss, medve, már a méz után,/más medvék mézelegnek már azon – (Demény Péter). Szenvedélyes, értelmes értetlenség,/kísértőd és játékszered: hagyod;/játékba írtad a megfejtés versét –/felvonásonként élek, meghalok (Egyed Emese). Hogy igazolnám érvényét a mostnak,/megírhatnék százötvennégy szonettet;/az elme mást se bír, hát okoskodhat,/én megköszönöm: lőréseken, de rendre,/néha rányílt szemem a szerelemre. (Farkas Wellmann Éva). Képtelenség teljességében bemutatni, milyen kérdéseket hordoz a film és a színház számára Shakespeare, mert lépten-nyomon új és új megközelítések születnek. A legszimpatikusabb számomra a kulturális emlékezés és felejtés dialektikája, mely valójában attól a pillanattól kezdve aktuális téma, amelyben megszületik a legelső Shakespeare-adaptáció. (Szabó Réka). Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,/s amíg Veled, némán áll az idő,/s egy kurta óra sokkalta nagyobb,/mint a hiány, mi belőle kinő. – (Fekete Vince). És rajta élek. Két dimenzió:/ egymáshoz ér belül a tél, a nyár,/a cselekmény még szétszálazható,/de, ami díszlet, végképp összezár. (Karácsonyi Zsolt). A színház önmagában természetfeletti. Célja: közösségi élmény hatására a résztvevőkben eksztázist, katarzist létrehozni. Az eksztázis szó legegyszerűbb és leglényegretörőbb magyarázatát görög fordítása jelzi: 'kívülállás, magánkívület'. A közösségi élmények megtapasztalható legmagasabb fokozata a katarzis. Ennek átélésekor a néző ráhangolódik az alkotó lelki-érzelmi állapotára, s kiváltképp ritmusos rituális dalok, beszédmód hallgatásával nagyjából összehangolódik a tömeg szívmozgása, légzéssűrűsége, vérnyomása, és létrejöhet a transzcendentális élmény. (Jancsó Hajnal). Ki nem voltam – ripacs szívem kizengi/Rejtett szcénámból... Fáraszt. Hallgatok,/Mint meg nem írt könyv, kit nem nyit ki senki – /Mert semmiről szól mindent senkinek,/Mint álmok hangján hírtelen sziget. (Kovács András Ferenc). Az vagy nekem, mint testnek a kenyér – /szitál a lelkem, ha rád gondolok, hiányod növekvő halma hófehér./Az űr bélelte űr sajogva rám korog. (Láng Orsolya). Az áldozat, Julius Caesar római lakos, civilben császár és diktátor, abban az időben kezdett igen népszerűtlen lenni a polgárok és a nemesi származásúak körében hangsúlyosan indecens viselkedése miatt. Tanúk: Flavius és Marullus néptribunusok. Az elégedetlenség az áldozat irányába – amikor az még életben volt – igen magas értelmiségi és vezető politikai körökig is feljutott. (Sorbán Attila). Beteljesülve élhetnénk örökké,/nyílna s nem hullna el kertünk virága,/de a tüzet a könnyzápor kioltja,/és csend borul majd a boldog sikolyra. (Markó Béla). Nézz tükrödbe, mondd az arcnak, melyet látsz:/Míg élek, biztos birtokom maradsz./Renyhe Múzsa, hogy pótlod a mulasztást,/Ha rejtve őt tőlem, magamra hagysz? (Nagy Attila). Elviselhetőbb lesz így a látszat,/és azt kérdezzük folyton, őszre ősz jön:/van-e arra bármi magyarázat,/hogy egy időben éltünk itt a Földön?/A tükrök foglyul ejtették az arcunk/– sosem halunk meg, mert már rég meghaltunk. (Papp Attila Zsolt). A tér és egyben a játék világa különös szűkítésnek, tágításnak van kitéve. A fény köre eleinte csupán a kádat emeli ki (valamint a bal oldali székeket), azután pedig feltárul a kulisszák illúziómentes világa, kitágul a tér, pontosan a színpad határokat felszámoló határáig. A magányos világ szétterül, hogy megmutassa: színházban vagyunk, csak játék a kakasszó, ami miatt eltűnt a szellem. (Ungvári Zrínyi Ildikó).
Látó, 2014. április. William Shakespeare (1564 – 2014).
