LÁSZLÓ ALBERTRE
Fájdalom költözött tíz éve a szívünkbe, nem múlik el soha, itt marad örökre.
Amit a sors megadott, azt hordozzuk tovább örök fájdalommal egy életen át.
Van egy út, melynek kapuját őrzi a bánat, könnyű ide bejutni, de nincs kijárat.
Csak a szél hangja töri meg a temető csendjét, fejünkbe bekúszik egy borús emlék.
Sokszor utam a csendes temetőbe vezet, hogy ott csendben beszélhessek veled, de a fájó szívem feleletet nem kap. Pihenj csendesen a porló hant alatt, én szomorúan őrzöm örök álmodat. Vigaszom, hogy pihenni én is oda térek, és az örök hazámban újra együtt leszünk és átölelhetlek.
Érzem, vigyázol rám fentről, lelkemhez szólsz a végtelenből. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne mondjak egy imát érted. Örök az arcod, nem száll el szavad, minden mosolyod a szívemben maradt. Az élet csendesen megy tovább, fájó emléked elkísér engem egy életen át.
Mélységes fájdalom, hogy örökre távoztál.
„Nemcsak az élőkkel vagyunk együtt, velünk élnek azok is, akik messze vannak, akik eltávoztak.” (Goethe)
Szívünk mély fájdalmával, a hiányérzet örök küzdelmével emlékezünk a szeretett édesapára, LÁSZLÓ ALBERTRE január 7-én, amikor tíz éve a kegyetlen halál elragadta közülünk.
Emlékét őrzi bánatos lánya, Katalin, valamint szerettei.
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes! (10270-I)
