Hétköznapi történet
Vidámak voltak és szabadok – éppen mint két, frissen egymásra talált tizenéves. Játékos, áprilisi fény lengte körül őket, ahogy kéz a kézben lépkedtek egymás mellett a sétányon. Az ősz hajú, alacsony férfi állán halványkék egészségügyi maszk, a karcsú, szemüveges nőén hímzett, virágos védelem. Csak akkor húzták a szájukra, ha járókelő közelített feléjük vagy a távolban feltűnt egy rendőrautó.
– Nem voltunk mi mindig ilyen engedetlenek, de most már kicsit elegünk lett a levegőtlenségből – emelte rám derűs tekintetét az asszony. – Tavaly tavasszal szigorúan betartottunk minden előírást, nem érintkeztünk senkivel, csak őriztük a házat kitartóan. A párom akkor még nem töltötte be a 65. életévét, mégis az idős korosztálynak fenntartott két órában ment bevásárolni, azt is csak hetente kétszer. A gyerekeinkkel telefonon tartottuk a kapcsolatot, az unokákat sem láttuk hónapokig. Még nyáron sem igen változtattunk ezen a ,,begubózott” életmódon, legfeljebb tízperces sétára mentünk le a tömbház elé, pedig akkoriban enyhültek a szabályok. Úgy szeptember közepén kezdtük érezni, hogy belefáradtunk ebbe az egészbe.
– Mintha hirtelen a saját otthonunk foglyaivá váltunk volna – szólalt meg rekedtes hangján a férfi is. – Sehogy sem találtuk a helyünket, és egymással is egyre ingerültebbekké váltunk. Akkor határoztuk el, hogy elutazunk egy kicsit a hegyekbe, hátha ott visszatér az életkedvünk. A lányomék és a feleségem fia, szóval az aggódó fiatalság persze mindenáron meg akart akadályozni a – szerintük – őrült ötletünk megvalósításában, de mi nem sokat teketóriáztunk. Kinéztünk az interneten egy távoli kis panziót egy festői falucskában, lefoglaltunk egy szobát, és pár nap múlva szedtük is a sátorfánkat.
– Felejthetetlen hetet töltöttünk el kettesben a világ végén, ahol mobiljel sem volt, és a televízió is néma dekorációként szolgált – vette át újra a történet fonalát az asszony. – Teljes biztonságban éreztük magunkat a vendégszeretű, szelíd természetben, ami elhalmozott minden szépségével, nyugalmával. Boldogan, feltöltődve jöttünk haza, és pár napig úgy gondoltunk a világjárványra, mint egy homályos, kellemetlen álomra. Persze, amint újra kitettük a lábunkat az utcára, azonnal szembejött velünk a valóság. Elfogadtuk, és azóta is igyekszünk alkalmazkodni hozzá, amennyire csak tudunk, de néha engedélyeznünk kell magunknak egy kicsi lazaságot. Legalább amikor magunkban vagyunk a szabadban.
– Tudja, kedves, nem jó görcsösen ragaszkodni semmihez, még a szabályokhoz sem. Elmondok magának egy történetet, abból mindjárt megérti, miért gondolom így – nézett rám okos, mély tekintetével a férfi. – Hét éve kötöttük össze az életünket a feleségemmel, mindkettőnk mögött van egy zátonyra futott házasság. Egy kulturális rendezvényen ismerkedtünk meg, és percek alatt ráéreztünk arra, hogy nekünk van valami dolgunk egymással. Találkozgatni kezdtünk, először csak mint barátok, aztán egyre inkább mint lelki társak. Rengeteg közös tulajdonságot fedeztünk fel egymásban, ugyanazokat a könyveket, filmeket, zenét szeretjük, rajongunk a természetért, és abban is egyetértünk, hogy a legfontosabb emberi érték az őszinteség. Világéletünkben mindketten nagyon sporlósak voltunk, mi több, régen túlzásba is vittük a kuporgatást, amiből a korábbi párkapcsolatainkban különféle konfliktusaink is adódtak. Amikor egymásra találtunk, erről a közös vonásról is örömmel vettünk tudomást, és szenvedélyesen láttunk hozzá a gyűjtögetéshez. Sok mindent megvontunk magunktól, még színházi előadásokra sem igen mentünk el, közben azt mondogattuk, milyen jól fog majd az egyre gyarapodó megtakarítás a gyerekeinknek, unokáinknak. Aztán a vidéken élő lányom, aki már nagyon kíváncsi volt a választottamra, és akivel, különféle családi és munkahelyi kötelezettségei miatt elég ritkán találkozom, meghívott magukhoz egy hétvégére. Nagy izgalommal készülődtünk a péntek délutántól vasárnap estig tartó látogatásra, aminek minden percét élveztük. Amikor azonban hazajöttünk, már a tömbház előtt láttuk, hogy a földszinti lakásunk konyhaablaka tárva-nyitva van. Rosszat sejtve léptünk be az ajtón, de még reménykedtünk abban, hogy talán a huzat volt a ludas. Odabent aztán mindent felforgatva találtunk. Természetesen a nagyszoba fiókos szekrényében őrzött vagyonkánk sem volt a helyén.
– A párom egészen magába roskadt, és nekem is elszállt minden erőm. De igyekeztem tartani magam – gombolyította tovább az asszony a történetet. – Az első rémület után aztán lassan magunkhoz tértünk. Ültünk egymás mellett a földön, a káosz közepén, és arról beszélgettünk, hogyan tovább. Akkor mondta ki a párom a nagy igazságot, miszerint a Miatyánkban is a ,,mindennapi” és nem az e heti, e havi, netán ez évi kenyerünket kérjük az Úrtól. Azóta nem a közeli, távoli jövőnek, hanem kizárólag a jelennek élünk, és köszönettel elfogadjuk az élet minden apró ajándékát, legyen az egy kirándulás, egy jó koncert vagy egy színdarab. Vagy éppenséggel egy jó kis séta a környékünkön, csak kettesben, egészen szabadon. Igaz, ez nem kerül pénzbe, a maszk nélkül lopott friss levegőért viszont, ha lefülelnek, jó mélyen a zsebünkbe nyúlhatunk.
Nevetgélve köszöntünk el egymástól, közben azon gondolkoztam, hogy minden bizonnyal sok olvasóból ellenszenvet vált majd ki ez a maszktagadó, különös házaspár. Titokban mégis bízom benne, hogy lesz, aki megérti, netán kicsit a szívébe is zárja őket. Nekem legalábbis ez a legkisebb erőfeszítés nélkül sikerült.
