Lebegés

Anna rettegett a karácsonyestéktől. Olyankor ellenséges seregként környékezték meg az emlékek, rejtett hadművelet gyanánt alattomosan szivárogtak be a tudatába, hogy osonó bombákként a szentestén robbanjanak. A sokat hallott közhely, miszerint az idő enyhíti a fájdalmakat, nála nem vált be. Az év folyamán tengett-lengett a világban, gépiesen végezte a munkáját, pontosságáért hálásak voltak a cégnél, amelyet könyvelt, de ahogy közeledett a december, a magára erőltetett nyugalmat kikezdték az emlékek fullánkjai. Pedig hat év telt el azóta. A fia 21 éves egyetemi hallgató lehetne, férje, a sportos, a hegyekbe szerelmes mintaapa, aki sikeres céget vezetett, ki tudja, hol tartana most, s talán édesanyja is élne még, aki nekik szentelte nyugdíjas éveit. 

Hóhullásban ment munkába azon a hat évvel korábbi reggelen. Előző este megbeszélték, hogy 4 óránál korábban nem engedik el a munkahelyéről, ezért a férje és fia  befaragja a talpba a fát, édesanyja előkészíti a karácsonyi asztalra készült ételeket, majd elmennek a félreeső kicsi mezőségi faluba, ahol az anyai nagyszülei éltek. Évek óta reménykedett abban, hogy együtt tölthetik a karácsonyestét, de a nyolcvanas éveikben járó idős embereket nem sikerült meggyőzni, hogy útra keljenek. Így hát lemondtak arról, hogy vendégül lássák, de a szokást, hogy kaláccsal, süteménnyel, fenyőágakkal megrakodva meglátogassák őket, mindvégig megtartották. Azon a napon is mind a hárman elmentek, s azt ígérték, hogy sötétedés előtt visszatérnek. Egész nap szünet nélkül havazott, és a vizes, kásás hótól Anna csizmája átázott, amire hazaért. Alig vetkőzött le, megcsörrent a telefon, s egy rekedtes hang közölte, hogy a családja balesetet szenvedett, az autó mindhárom utasa meghalt. Később derült ki, hogy a félig-meddig elnéptelenedett falu egyik udvaráról ittas fiatalember hajtott ki a szekerével az útra, abba szaladt bele az autó, majd a szekeret darabokra törve beleborult a sáncba. Anna emlékei eddig tartottak, ezen túl feneketlen űr tátongott a szívében. Azokat a perceket nem akarta többé soha átélni. 

Menekülni akart tőlük a patyolattiszta lakásban, ahol a fiókok mélyén is a legtökéletesebb rend uralkodott. Elhatározta, hogy eszik egy kevés töltött káposztát, majd sétál egyet, hogy emlékeit elhessegetve a világra figyeljen. Gyorsan magára vette fehér rókabundáját, amihez azért ragaszkodott, mert egy karácsonyestén a férjétől kapta ajándékba, s elindult a tömbházak között. Az utcák kihaltan ásítoztak, forgalom alig volt, járókelőkkel nem találkozott. 

A séta még súlyosabb magányba taszította, hát megfordult, és hazafelé indult. A lakónegyed bezárt kenyérüzletének a kirakata előtt három lányka álldogált. Ahogy észrevették, hangos kéregetésbe kezdtek. Amikor alaposabban rájuk nézett, rájött, hogy anyjukkal szoktak az önkiszolgáló élelmiszerbolt előtt koldulni, s ő a pénz mellé minden alkalommal kenyeret, felvágottat is vásárolt a szurtos, szipogó lánykáknak. Most is az aprót kereste, de a pénztárcában csak százasok voltak, a havi fizetése. Kicsit gondolkozott, aztán kivett egyet, és odaadta a lánykáknak, majd sietősre fogta lépteit. Boldog sikításuk hosszan elkísérte, s a hirtelen felpislákoló melegséggel a lelkében elindult fölfele a tömbház bejáratához vezető lépcsősoron. 

– Odanézz, az angyal volt, most megy fel a mennybe – hallotta az ötévesnek látszó középső lányka ámuldozását a fátyolszerű hóesésben. Hosszú évek óta először érezte boldognak magát, s kicsit rájátszva a látványra, néhányszor ütemesen megmozgatta a könyökből behajlított karjait, a repülés mozdulatát utánozva. Már-már elhitte, hogy valóban repül, s azokra gondolt, akiket annyira szeretett, amikor döbbenten pillantotta meg a konyhája ablakán vastagon kigomolygó feketés füstöt. Szaladni kezdett, megkerülte a tömbházat, amelynek máskor gondosan zárt bejárati ajtaja tárva volt, s egy tűzoltóautó állt előtte. Levegő után kapkodva szaladt fel az emeletre, ahol a folyosóra kicsődült szomszédok körében két tűzoltó és egy narancssárga formaruhás férfi éppen nekiveselkedett, hogy betörje az ajtaját. Az utolsó lépcsőforduló előtt rájuk kiáltott, hogy megérkezett, majd a zsebéből idegesen kikotorászott kulcsot odanyújtotta a férfiaknak. Amikor beléptek, a lakás az égett káposzta és hús átható szagában úszott. Szerencsére inoxlábaskába tette a két tölteléket, így a füstön és szagon kívül, amitől a szén-monoxid-jelző készülék éles sípoló hangja beindult, ami riasztotta a lépcsőház lakóit, nagyobb baj nem történt. 

Amikor végre mindenki elment, és sikerült megszabadulnia a segítőkész szomszédoktól is, ahogy volt, ruhástól az ágyra feküdt, magára húzta a takarót, és azonnal elnyomta az álom. Régi karácsonyesték képei száguldoztak gondolataiban, az ajándékok, a vidám vacsorák… aztán sötétség lett, és újra ott látta magát, ahogy felfele halad a lépcsőn. Szinte érezte, hogy valóban szárnyai nőnek, elrugaszkodik a földtől, s olyan elemi erő költözik belé, amivel képes lesz visszaforgatni az idő óriáskerekét. És közben abban is biztos volt, hogy ebből a boldog lebegésből nem akar soha felébredni.