Lebegők
2013-09-03 15:35:50
- Nagy Székely Ildikó
A szemüveges, szürke kontyos nőt nem volt nehéz felismerni. Huszonöt év alatt mindössze a haja színe változott, de tekintetéből, mozdulataiból ugyanaz a békés derű áradt, mint annak idején, amikor lánya játszótársait málnaszörppel kínálta a diófákkal őrzött udvaron.
A szemüveges, szürke kontyos nőt nem volt nehéz felismerni. Huszonöt év alatt mindössze a haja színe változott, de tekintetéből, mozdulataiból ugyanaz a békés derű áradt, mint annak idején, amikor lánya játszótársait málnaszörppel kínálta a diófákkal őrzött udvaron.
– Szeretnél hintázni? – kérdezte a kezébe csimpaszkodó, tréningruhás fiúcskától, aztán már hajolt is le utána, hogy a következő pillanatban a magasba emelje. Az apróság arca felragyogott.
– Erősebben, erősebben! – kiabálta nemsokára, közben lábaival kalimpálva próbált sebességet váltani.
– Nem lehet, leesel! – csitítgatta a nő összetéveszthetetlen, rekedtes hangján. Pár lépés távolságból figyeltem őket, közben azon töprengtem, miért nem beszél ismerősöm magyarul az unokájával. Talán a veje román, és a kicsi nem beszéli az anyanyel-vét? – vetődött fel bennem, de elhessegettem a gondolatot. Több vegyes házasságból származó gyereket ismerek, és – egyetlen kisfiú kivételével, akihez magyar édesanyja kizárólag a férje nyelvén szól – valamennyien mindkét szülőjük nyelvén kiválóan értekeznek.
– Gyere, vegyed fel a kabátkád – szólalt meg újra a nő, aztán a hinta mellé parkolt, fogantyús gyerekbiciklihez lépett, és leemelte róla a ruhadarabot. Mikor a kisfiút öltöztette, találkozott a tekintetünk.
– Ő az unoka, ugye? – érdeklődtem a rég nem látott ismerősöknek kijáró üdvözlés után.
– Nem, nem az unokám – mosolyodott el –, csak vigyázok rá. Szinte minden délután vele vagyok két-három órát, mikor mennyit szükséges. Egy újsághirdetésben találtam ezt a munkát, felhívtam a családot, találkoztunk és egyből fel is vettek. Mit csináljunk, az a kicsi nyugdíj semmire nem elég. De szívesen is csinálom, jó gyerek, nincs baj vele. Meg aztán az unokámat is pótolja. Ő Magyarországon él, a lányom oda ment férjhez. Az unokám, Lehel egy évvel nagyobb ennél a kisfiúnál. Mondd meg a néninek, hogy hívnak! – biztatta az apróságot, de a fiúcska szégyenlősen elfordult.
– Azért biztos hiányzik a családja. Szoktak hazajönni?
– Szoktak, persze. Mikor tudnak. Már ott sem könnyű az élet, nem lehet csak úgy utazgatni. A vejemnek nemrég megszűnt a munkahelye, pedig jó állása volt. Eddig a lányom otthon maradhatott az unokámmal, most ő is próbál elhelyezkedni valahogy. Amíg itthon volt, egy élelmiszerboltban dolgozott. Talán odakint is talál valami hasonló munkát. Segítem őket, ahogy tudom, egy kis pénzt is küldök, ha megszorulnak. De sokat én sem tehetek. Ki is mennék hozzájuk, hogy bár a gyereket rendezzem, de a férjem beteg, őt sem hagyhatom itt egyedül. Meg aztán nekik is megvan a maguk élete, nem akarok a terhükre lenni.
– Hintázzunk még! – bátorodott meg újra a kisfiú.
– Lassan indulnunk kell. Mindjárt jön haza anyuka – magyarázta a pótmama, aztán mégis visszaültette a piros-kék székbe a magasba vágyó emberkét.
– De jó! Te vagy a legjobb! – kiabálta a gyerek. Hosszú percek teltek el ebben az ég és föld közötti, boldog lebegésben. Aztán hagyták, hogy megálljon a hinta, a fiúcska engedelmesen felült a biciklire, a nő pedig a jármű fogantyúját markába szorítva, gyors léptekkel segítette hazajutni az esőt ígérő felhősátor alatt.
