Csütörtöki kimenő
Rubintos bácsi Székelykórságról eccerű ember vót. Legalábbis így mesélik a falujabélijek. Éppen ezért egy minutát sem habozott, amikor a kisdobos bezörgetett hozzá, és elmondta, hogy Kossuth Lajos azt izente, hogy elfogyott a türelme: mindenki óccsa be magát, ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni a temetőbe.
Há Rubintos bácsi nem akart idejekorán meghalni, mert akkor a kisbíró, akarom mondani a dobos munka nélkül marad, tudnillik már csak Rubintos bácsinak nem vót maraktelefonnya az egész nagyközségben, de még az óperenciás tengeren is innét. Ez oknál fogvást elballagott a körzeti orvoshoz, aki már ötvenöt éve dógozott a faluba, mióta csak oda kinevezték, me’ félt vót elmenni. Szerették is a népek, ragaszkodtak hozzá, mint légy a légypapírhoz.
Na, mi járatban, Rubintos uram? Kérdezte a szokásos kedélyességgel a doktor régi betegétől. Csak nem oltakozni jött? Bizony azt jól teszi, ha felveszi az oltást, azt még olyan híres emberek is béadatták maguknak, mint Angelina Dzsoli és Bred Pintty, Sammy Davies jr. vagy Barackosi Óbama. Közben már készítette is elő a fecskendőt és a szérumot, kicsit szöszmötölt, de Rubintos bácsi nyugodt volt, semmi rossz sejtelme sem vót nekije a belsőségeiben. Tiszta volt, mint egy megíratlan miniszteri ív.
Az orvos levattázta az öreg bal karját, közben valami amerikai melódiát fütyült, ami teljesen szokatlan volt Székelykórság káderviszonyai között, ahol a legfrissebbjét Fázsi Ádám és a Korda házaspár szógáltatta az 1907-es békésvacskolai kalbászfesztiválról.
Aztán Friedler doktor nekiveselkedett, és béadta. Rubintos bácsi föl sem szisszent, meg se mukkant, szeme olyan rebbenéstelen volt, mint a hótt varjú szárnya karácsonykor. ’Sze vót ő katana a Regátban, kutyább bánásmódot, nehezebbeket is kibírt a pityókavirágos szerdzsentektől.
Érzett egy szúrást, meg valami furcsa, kissé nehezebbet, amint az béáramlott a bal karjába. Gondolta, ez így vón rendjén. Rubintos bácsi, állapították meg a falukutatók még vagy hatvan évvel ezelőtt, mikor még legény vót, nyugadt, nem ugrál, mint kecskeszar a deckán. Ez került rá a káderlapjára. (Bár aztat ő nem tudhassa igazából.)
Ezután felőtözött, hazament, és kinyitotta a tévét, amit az unokája vett nekije még vagy tíz évvel ezelőtt. Nyóclámpás drága jószág, modta, már 16 csatornát lehet rajta látni, de ő legjobban a híradót szerette, mert ott legalább történik valami igazából. És akkor az egyik csatornán előugrott éjfél után egy olyan kelekótya fehérnép, és mondatt valamit, amitől Rubintos bácsi megijedt.
Azt mondta az a kolontos fejérnép, hogy az ótással együtt csippet tesznek az ember szervezettyibe, amivel aztán megfigyelik minden mozdulattyát, gondolattyát, azt is, amikor kimegy a kert végibe kapálni vagy egyéb dógát végezni újságpapírral együtt. Mert a sajtó, mondják, nagyhatalom, de bezzeg erről a csippes dologról hallgat. ’Sze csípte meg őtet már méh, darázs, a februári fagy, csípős paprika és csípős nyelvű anyósa, mégsem lett semmi baja.
A biztonság kedvéért elballagott az iskolához, és megkérdezte a tanító urat, mi az a csipp. Mondták, marhaság, csip-csup ügy. Rá se hederítsen, Rubintos bácsi, senkinek az égvilágon nem ültetnek csippet a szívébe vagy az idegibe. Rubintos bácsi alapos ember volt, megtudakolta ugyanazt a bal oldali szomszédjától, aki tudós asszony híriben állt Székelykórságon. Elárulta suttogva, hogy szerencsére itt a Székelyföldön oltakoztak a legkevesebben, és a csippet komolyan kell venni, mert Washingtonból megfigyelik az embert. Műholdon, akkor is, ha nincsen mobilja. Ő is kapott mikrocsippet, azóta szerver nélkül is megyen a telefonja, internetje, fogja az okosóráján a Washington Post másnapi számát, a legfontosabb címekkel. Magától bevásárlólistát készít az okoscipője, mikor elmegy a bótba.
Rubintos bácsi nem sokat értett a dologból, de azt felfogta, hogy mostantól kezdve megfigyelődik, nagyon óvatosnak kell lennie. Elment a doktorhoz, aki azt mondta, késő, már nem tudja visszaszívni az ótást, az ugyanis felszívódott, kialakult a kommunitás vagy immunitás, a fene ismeri ki magát a sok idegeny szó között. A csippre meg elkacagta Rubintos bácsit, hogy maga milyen hiszékeny, minden marhaságnak felül, mondta fölényesen, megveregette az öreg vállát, és szépen kilökdöste a rendelőből.
Na, az öreg leült a konyhaszékre és várt. Várta a hatást. Egyszer csak, három hónap múlva, éppen a második ótás előtt egy nappal, verik ám a kiskaput cefetül, hásze nem a postás? Levelet hozott. Szép nagy, sokpecsétes színes borítékban. Benne egy külföldi nyelvű írás. Lefordíttatta az unokájával, aki éppen nála tőtötte a húsvéti vakációt.
Na, Tata, itten azt írják, hogy maga, mivel be van oltva, és van már azonosító csipikéje, az amerikai szövetségi kormány úgy döntött, hogy jár magának az amerikai állampolgárság. Ha még nem az...
Azóta is csudájára járnak az öregnek, irigylik erőst, ugyanis elsőnek óttatta bé magát a faluban. Utána tömegesen jelentkeztek a rendelőben. De több állampolgárság nem jött odafentről. Az öregről úgy hírlik, fogadta őt még Bájden elnök is.
