Lélektani műveletlenség és önfejlesztő divat

• 2026-02-11 15:00:00

• -

Lélektani divatok

Az előző részt azzal fejeztem be, hogy „Ha mindezek következtében körülöttünk mind kiegyensúlyozott, jókedvű, jól kommunikáló, emberséges és elégedett lelkek szaladgálnának, nem született volna meg ez az írás. Így azonban még arról is fogok szólani, mi lenne a valódi lélektani műveltség, mi lenne a haszna, és miben akadályoz ez a pszichologizáló világ.” A következőkben igyekszem eleget tenni az ígéretemnek. 

Ahhoz, hogy a lélektani műveltségről írhassak, előbb tisztáznunk kell úgy általában a műveltség fogalmát, a műveltségét, mely mostanában divatjamúlt kifejezéssé és jelenséggé vált. Valahogy kikopott a használatból, mi több, néha szinte szitokszónak számít. Pedig szükségünk van rá, még akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk, illetve, ha nem hisszük el, hogy így van. 

Ha nagyon egyszerűen akarjuk megfogalmazni, azt mondhatjuk, hogy a műveltség az egyén által elsajátított ismeretek, készségek, értékek és tapasztalatok, hasznos és használható tradíciók összessége. A műveltség tehát a közhiedelemmel ellentétben nem egy adathalmaz, hanem egy életmód. Az ismeretek, melyek lehetnek széles körűek vagy egy tudomány, esetleg a mindennapoknak egy szeletjére vonatkozók, megnyilvánulnak a gyakorlatban, a tapasztalatok igazolják vagy javítják őket, ezek alkotnak belőlük készségeket és jártasságokat, melyek az értékekkel együtt meghatározzák az egyén egész életvitelét. A műveltség az érvényes és működő tudás, iránytű az élethez.

Nem véletlenül foglalkoztak vele már a legrégebbi legokosabbak, akik hasonló módon értették, ezért írhatta Arisztotelész (i. e. 384 –  i. e. 322), hogy „a műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék”, Diogenész (? – i. e. 323) szerint pedig „a műveltség az ifjaknak fegyelmező erő, az öregeknek vigasz, a szegényeknek gazdagság, a gazdagoknak ékesség”.

Ma talán leginkább Németh László értelmezését használhatjuk, mely szerint „A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete”. Ezért lenne rá akkora szükség. Ezért lenne jó, nagyon jó, ha egyrészt létezne általános műveltség, másrészt széles körben elterjedt volna a lélektani (és más) műveltség (is), mert az valóban sokkal jobbá és élhetőbbé tenné a mindennapokat. 

A pszichológiai műveltség azt jelenti, hogy ismerjük a hétköznapokban is használt olyan fogalmakat, melyek a lelkünkkel –  benne a gondolkozással, érzelmekkel, személyiséggel, a képességekkel, értékekkel, célokkal és hasonlókkal – foglalkoznak. Azt is jelenti, hogy ezeken elgondolkozunk, igyekszünk megismerni magunkat, javítani, ahol kell, kiteljesíteni azt, amiben képesek vagyunk adni és helytállni, célokat kitűzni és megvalósítani azokat, továbbadni mindazt, amit fontosnak, értéknek tartunk. Az igazi műveltség és benne különösen a lélektani kultúra a teljes élet igényét és megvalósítási lehetőségét hordozza magában. Ez köszönő viszonyban sincs azzal, amit a pszichologizálás és a vele párhuzamosan jelen levő önfejlesztési divat jelent. Az, hogy sokan hajlamosak akár a rossz időjárást is lélektani tényezőkkel magyarázni, egészen mást jelent, mint az a tudományos tény, hogy létezik például önmagát beteljesítő jóslat, és az egészségünket, pontosabban a betegségeink megjelenését igen nagymértékben befolyásolják a lélektani állapotaink, az, hogy hogyan kezeljük például a stresszt, mennyire tudunk ellazulni, alszunk-e eleget, és milyen gondolatokkal fekszünk le este. A lélektanoskodás részben ezeknek a tudományos tényeknek a vulgarizálása. Másrészt néhány, ma már közkinccsé – és mint ilyen, közhellyé – vált tudományos ténynek az elburjánzása, mint például a Freudtól és követőitől származó gyerekkori traumák fontosságának a végletekig való esztelen eltúlzása. De sok más példa is van.

Ami a pszichologizálással kéz a kézben járó állandó önfejlesztés istenítését illeti, az is egy lélektani valóságból terjedt el és vált súlyosan ragályos, már-már gyógyíthatatlan betegséggé.

Még emlékszem arra, egyetemista koromból, amikor az életkorok pszichológiáját és a fejlődéslélektant igyekezett valahogy összeegyeztetni és elfogadni a szocialista pavlovista lélektan. A lelki életünk ugyanis egy fejlődési folyamat, melyet a biológiai érés (a genetikai adottságok, velünk született tulajdonságok megnyilvánulásai) és a környezet (család, iskola, munkahely) hatásainak együttese határoz meg. Ez a fejlődési folyamat születésünktől halálunkig tart: ilyen értelemben a fejlődés elsősorban változást jelent, és nem föltétlenül felfele ívelést. Valószínűleg ennek a koncepciónak, egyben a pszichológia egyik ágának a zanzásított és elferdített változatából alakult ki az állandó önfejlesztés divatja. 

Az állandó önfejlesztő mindenbe belekóstol, és semminél nem kötelezi el magát. A lényegéhez épp ez a folytonos újdonságkeresés és önmaga kipróbálása tartozik, a megállapodás lehetősége nélkül. Mivel a cél az újabb és újabb ismeretlen terület kipróbálása, hosszú ideig (esetleg soha) nem fedezi fel, mi való neki igazából. Mára már igénye sincs erre. Az elképzelés nagy előnye és egyben nagy hátránya, különösen a környezet szempontjából, hogy nem kell elköteleződnie valami vagy valaki mellett. Nem kell a klasszikus értelemben felnőni, felnőtté válni, felelősséget vállalni. Szélsőséges esetben nem kell független életet élni sem, bár az ilyen egyén elvárja, hogy ne szóljanak bele az életébe, miközben a szülők hátán él. Ez a rendkívül szabadnak, felelősség nélkülinek és kényelmesnek tűnő élet a környezetnek, az illetővel kapcsolatba kerülő embereknek kényelmetlen, de művelője sem olyan boldog hosszú távon, mint eredetileg hiszi. A szenvedélyek, célok, értékes emberi kapcsolatok nélküli élet előbb-utóbb értelmetlenné és szürkévé válik. Nem véletlenül nő szerte a világon a droghasználók száma, és csökken a fogyasztók korhatára. 

Gondolom, mindezek után nem szorul különösebb magyarázatra az állításom, hogy a pszichológiai divat két nagyágyúja – a pszichologizálás és az állandó önfejlesztés – lényegében a  súlyos lélektani műveletlenségnek és a szerfüggőségnek a melegágya. Csak nem illik ezt kimondani.