Elég sokat gondolkoztam azon, miről is írjak így ünnepek között, az év vége felé. Mert ez a hónap valahogy más, mint a többi. A lélek zsongása, mely csodára vár. A Mikulás jön, a Megváltó ígérkezik, és sokaknak talán meg is érkezik. Hit és értelmezés kérdése az egész.
Egyszerre pezsgés, készülődés, sok helyütt a megszokottnál több munka, ünnep vagy arról beszélés, lelkes vagy sokszor lemondással teli vásárlás, költekezés, túlköltekezés, pénzhiány, ajándékok, netán a hiányuk, várakozás, remény, befejezés, számadás vagy épp a szembesülés kerülése, fogadalmak vagy hiábavalóságuk felismerése, a lehetőségek öröme, feszültsége, esetleg hiánya. Sokszor felnagyítódnak a dolgok, helyzetek, mert elvárunk, túlreagálunk. A december, valami különleges hangerősítő készülékként, megsokszorozza a történéseket, az események visszhangját, a belsőnk rezdülései keltette futamokat: sokregiszterű orgona, melyen azonban nem mindig a legszakavatottabb muzsikus játszik. Akinek a gyakorlás nem mindig tesz jót, az ismétlés nem vezet föltétlenül eredményre.
Ez a hónap mindenképp ünnep, függetlenül attól, kit mi szólít meg benne: várakozás, remény, készülődés eljövetelre, vagy „csak” együttlétre, örömre, hogy újra együtt a család.
Ünnepelni sokszor nehéz is lehet. Mert most sem gyűl össze a család. Vagy mert valaki már örökre hiányzik.
Persze sokaknak bánat is egyben vagy törekvés, kétely, a magány iszonyata, mely sokkal erősebben jelentkezik, mint máskor. A legtöbb egyedül élő, akinek nincs lehetősége, hogy számára fontos emberekkel (ha egyáltalán vannak ilyenek) töltse a szentestét vagy a szilvesztert, nagyon rossznak éli meg ezeket az eseményeket, bár érdekes módon a közeledésük rendszerint védő hatású. Ennek magyarázata valószínűleg egyeseknél vallásos eredetű, másoknál a lélek természetes reménykedésében keresendő, esetleg mindkettőben együtt. A nemzetközi, a magyarországi és részben (!) a hazai statisztikák alapján tudjuk, hogy ilyenkor szokott megjelenni vagy súlyosbodni a szezonális (évszakhoz kötött) depresszió, illetve, míg karácsony és újév előtt csökken, utánuk megugrik – néha rendkívül jelentősen – az öngyilkosságok száma. Érdemes, ajánlott, jó lenne ilyenkor odafigyelni a körülöttünk élőkre. És ezzel el is érkeztünk léleképítő tízparancsolatunk újabb pontjáig.
Örök kapaszkodó az értékes emberi kapcsolat és a hobbi
Mert ez lehet, illetve minden kicsit is gondolkodó ember számára ez is az ünnepek megélésének egyik legfontosabb tanulsága: örülni leginkább másokkal, különösen a szeretteinkkel együtt lehet. Az elkerülhetetlen lezárás, az elodázhatatlan(nak tűnő) kezdés és az ünnepek önmagukban, egyenként is rendkívülit idéző, embert próbáló hatását csak az együttlét, csak másokkal vagy a másikkal együtt, odafordulással, melegséggel, megértés-sel lehet és érdemes bensőségesen, békésen, emelkedetten – és nem félve, tragikusan, kiábrándultan – megélni. Ma már tengernyi irodalma van, de legtöbben tudjuk tapasztalatból is, hogy minden körülmények között az ad erőt, néha a szó szoros értelmében is az tart életben, hogy van legalább egy-két ember, akiknek fontosak vagyunk, akikre számíthatunk, és akik ott vannak mellettünk a legnehezebb és a legszebb, legjobb perceinkben is.
A jó emberi kapcsolatok nem adódnak maguktól. Bár igaz ugyan, hogy mindannyian családba születünk, de önmagában sokszor ez nem elég ahhoz, hogy a vérségi kötelékből jól működő emberi kapcsolat legyen. Sok, túl sok példát látunk arra, hogy a szülő és a gyermek vagy a testvérek között néha a szó szoros értelmében is késhegyre menő ellenségeskedés alakul ki, hogy ne vegyük ezeket számításba, és ne késztessenek gondolkodásra a mindennapokban is. Bevallom, hogy amikor ezeket írom, lelkemben ott vannak az áttételes, de közeli tapasztalataim, meg a legutóbbi olvasmányom csodálatos élménye – ajánlom mindenkinek Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyvét –, amik persze nem változtatnak a tényeken, csak engem is érzékenyebbé tesznek a témára. A kapcsolatokat építeni és ápolni kell. Minden fontos kapcsolatot. Mert különben az eleve adottak – családi, iskolai, szakmai – kötelékek is elsatnyulnak, kiégnek, csak „papíron” maradnak meg, az egyebek, a véletlenül szerzett ismerősökkel való interakció pedig eleve halálra van ítélve.
A gyermekeinkre figyelni kell
Szeretni őket, óvni, ameddig lehet, és átadni nekik mindazt, amire képesek vagyunk. Legyünk nyugodtak, nagyvonalakban – nagyon sajátos, szélsőséges esetektől eltekintve – és minden látszat vagy példálózás ellenére azt kapjuk vissza tőlük, amit nyújtottunk nekik. Kétkedve szoktam hallgatni azokat a magukra maradt, többé-kevésbé idős embereket, akik a gyerekeikre panaszkodnak, mert azok messzire mentek, nem törődnek velük – néha a közelben vannak, és akkor sem –, akiket nem érdekel, hogy mi van a szegény szülővel stb. stb. Kétkedve, mert rendszerint, ha egy picit megkapirgáljuk a felszínt, kiderül, hogy ezek a megátalkodottak gyerekként mással elfoglalt, elégedetlen, rosszkedvű, kötekedő, nem ritkán iszákos és agresszív szülők között nőttek fel. Akkor miről beszélünk?
Érvényes ez az unokákra is. A kicsiknek szükségük van erre a különös, megengedő kényeztetésre, az idősek pedig – ma már kötetek szólnak erről – hosszabb életűek lesznek tőle.
Azoknak a sirámoknak sem szoktam hitelt adni, akik a világ rosszaságára, az emberek visszahúzódására, barátságtalan magatartására, hidegségére, egyszóval elidegenedésére panaszkodnak. Valóban, a jelenség létezik, ezt kétségbe vonni botorság lenne. De, ha találkozunk szimpatikus emberekkel, vagy már létezik egy jó ismerős kapcsolat, és mi nyitottak vagyunk, kezdeményezők, felhívjuk a másikat, érdeklődünk hogyléte felől, programajánlataink vannak és természetesen talál a szó, akkor működni fognak a dolgok. Ne várjuk el, hogy (elsőként vagy mindig) a másik lépjen. Természetesen van, amikor nincs megfelelő válasz – mert a másik elfoglalt, nincs szüksége erre a kapcsolatra, más érdeklődési köre van stb. –, ilyenkor ezt tudomásul kell vennünk, de nem mi vagyunk a vesztesek, ne érezzük magunkat annak. És ezekkel az ajánlásokkal már el is kezdtem írni egy újabb parancsolatról.
Legyünk képesek adni, ha kapni akarunk
Nagyon-nagyon megszívlelendő elv ez. Ne várjuk azt a bizonyos sült galambot, mert nem fog a szánkba repülni – hivatkozom a közmondásra, pedig ritkán teszem. Utána kell járni, meg kell fogni, el kell készíteni, hogy aztán szervírozhassuk, ráadásul ne csak magunknak. Hívjunk hozzá mindig mást, másokat is. Megéri. Ha belegondolunk, egy lényegében ősi, belénk írt reakciómódról van szó, annak a bizonyos szociális mosolynak a kiterjesztéséről. Köztudott (köztudott?), hogy a csecsemő szinte megszületése pillanatától mosolyog. Ezt azért írta bele (belénk) a természet, hogy elfogadtassa magát, mert majomtermészetünknél fogva utánzunk, azaz a mosolyra mosollyal válaszolunk, aztán innen már megy minden magától. Pontosabban: megvan hozzá az indítás, és ha van indíttatás is, akkor kicsírázhat egy jó kapcsolat. Ugyanígy a kinyújtott kézre, az ölelésre, de az elhúzódásra, a vicsorgásra is hasonlóval válaszolunk, válaszolnak. Kezünkben a kulcs, hogy jó életünk legyen. Használjuk. És ezzel a december történései, kéznyújtásaink, kézfogásaink, találkozásaink, változásaink, gondolataink talán így lesznek a működő szeretet maga.
Ünnepek után, újabb ünnep előtt vagyunk. Ez egy lehetőség, melyben a legfontosabb az út próbálgatása lélektől lélekig.
Jusson eszünkbe: ünnepelni jó.
Az ünnep a lélek ritka nagy pillanata.
Az ünnep diadal a rossz és a magány felett.
Ilyenkor kristályosodik ki az élet kvintesszenciája: egyszerre tiszta a lelkiismeret, békés a közérzet, büszke a szív és felemelt a fej. Amikor hiszünk az erőnkben, a jóban, egymásban és a lehetőségeinkben, a mindennapokban, a holnapban, az élhetőségben.
Én nagyon szeretek ünnepelni. Ám tudom azt is, hogy az ünnep munka: dolgozni, tenni kell érte, nem csak tervezgetni.
Az ünnep mindig eredmény. Meg szembenézés, elszámolás, felmutatás és öröm, öröm egyszerre múltért, jelenért, jövőért. Emlékezés arra, ami bennünk a legjobb, ami a zsigereinkbe íródott, ami összeköt, magunkért, egymásért, nem valami ellen.
Tudás, hogy ezek vagyunk mi.
Az ünnep egy perc megállás az idő végtelenségében, mely értelmessé oldja a létet.
Örömteli, vágyaik teljesülését hozó, egészséges új évet kívánok!
Albert Ildikó
