Lelki élettel töltötte meg Erdély földjét

Az összmagyarság legjelentősebb keresztény ünnepe

Pünkösd az egyházi ünnepek végcélja. Aki lélekben és vallásosságban az adventi ígéret átélésétől Szentlélek alakító erejéig ér, az kibírta az ünnepes félév félkörében a golgotai szenvedést, a halál fölötti győzelmet, áldozócsütörtökön mennybe szállt – és e hűségéért elnyeri az élet koronáját. Ennek egyik állandó jele a piros szín, ahogy a népi hitvilágban, dalban és nótában, virágban és köszöntőben ott él az ember szívében – piros pünkösd napján. 

Pünkösd „eredménye” az egyház megalakulása, ami széppé és ember formájúvá alakította a vén Európát, formálta jó ezer éven át az áldott Kárpát-medencét, és igazi lelki élettel töltötte meg Erdély földjét.

A Lélek ünnepe olyan megtartó erő most és mindörökké, ami kevesebb látvánnyal, de annál több biztatással és reménnyel indít lelki, szellemi küzdelemre nemzetért, közösségért, családért, másokért és magunkért. Elcsépelt mondás, de itt is érvényes: pünkösd nélkül szegényebb lenne a mi erdélyi világunk, a Lélek ünnepével pedig gazdagabbak és jobbak vagyunk. Kell-e ennél több a megmaradásunkhoz? 

Dr. habil. HOLLÓ LÁSZLÓ intézetigazgató, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának egyetemi tanára:

Pünkösd az elfelejtett Isten ünnepe

– A pünkösdről leginkább a pünkösdi búcsú jut eszébe az embernek, ha magyar, különösen, ha székely. És így van ez már évszázadok óta. Pünkösd szombatján a Somlyó hegyén hitről, reményről, szeretetről beszél a hely szelleme. Amikor pünkösdi búcsúra megy az ember, nem kirándul, nem túrázik, hanem haza zarándokol. Zsigereiben érzi, mit jelentenek a régi székely himnusz befejező sorai „Hazajöttünk, megáldott a csíksomlyói Szűz Mária.”

Van, aki vágyik a csíksomlyói búcsúra a médiában látott közvetítések hatására. Van, aki gyermekkora vagy hosszabb idő óta évről évre visszajár feltöltődni. És ilyenkor nincs jelentősége annak, hogy meleg van vagy hideg, eső esik vagy jég, mindenképpen árad a kegyelem, a lelkesedés. A fáradtság fájdalma elegyedik a túlcsorduló öröm érzésével. Az ember érzi, hogy igazán él.

Bár lelkesít és jól hangzik a „pünkösdi búcsú” megnevezés, nyilvánvaló, hogy őseink nem a legszerencsésebben választották meg a búcsú időpontját. Nemcsak azért, mert ilyenkor, pünkösd szombatján a papoknak zarándoklat helyett az ünnepre kellene készülniük, hanem azért is, mert némiképp elvonja a figyelmet a pünkösdről. Pedig a pünkösd ünnepe, karácsony és húsvét mellett a legnagyobb keresztény ünnepünk.

Mi, keresztények a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásban valljuk: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút, Ő szólt a próféták szavával.”

Hisszük a világunkban az Atyához és a Fiúhoz hasonló módon jelen lévő Szentlelket, és mégis Ő az elfelejtett Isten. A pünkösd a Szentléleknek, a Jézus Krisztus által megígért Vigasztalónak az ünnepe. Csak egyetlen Istenünk van, de egy Istenben három személyt hiszünk. Valahogy úgy, mint amikor a vizet szemléljük: amikor megfagyasztjuk, jég lesz belőle, ha felforraljuk, gőzzé változik. Nem mondhatjuk, hogy más-más anyag, de azt sem, hogy csak a megnevezés változik. Ugyanígy Isten csak egy van, de három személyben létezik.

Nemcsak Erdélyben és a Székelyföldön, Csíksomlyó közelében kerül háttérbe a pünkösd, a kiáradó Szentlélek ünnepe. 

Pedig szükségünk van a Szentlélekre, aki áttüzesíti a vallási és mindennapi életünket. Ő az, aki éltet. Már az Apostolok cselekedeteiben azt látjuk, hogy Jézus feltámadása után az első keresztények hitték is, nem is a feltámadást. Inkább féltek. De Jézus megígérte a Vigasztalót: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad, és bennetek lesz” (Jn 14, 15–17).

És a Szentlélek pünkösdi kiáradását követően megszabadult a közösség a félelem béklyóitól. Kiálltak az emberek elé. Megvallották a hitüket, és hirdették Krisztust. Ezt olyan tűzzel, lelkesedéssel tették, hogy a hallgatóságot magukkal ragadták. Megrendültek, és így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: „Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” (ApCsel 2, 37b).

Aztán az apostolok buzdítására állhatatosan kitartottak a tanításban, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. Fontos a szeretet és fontos a hit, ami a parancsok teljesítésére segít. De ugyanolyan fontos a tűz, a Szentlélek jelenlétének a tudatosítása. Akit megkaptunk a keresztségben, és aki kiteljesedett bennünk a bérmálásban. Egy hasonlattal élve: fontos a kávéban a cukor, de ugyanolyan fontos, hogy felkavarjuk, hogy érezzük az édességét. 

Várjuk a pünkösdöt, mert akarjuk érezni, hogy az Atya által teremtett, Krisztus által megváltott és a Szentlélek által áttüzesített, lelkes, igazi jó keresztények lehetünk.

NAGY LÁSZLÓ, marosvásárhelyi unitárius lelkész:

„És amikor pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának.” (ApCsel 2,1)

– Májust pünkösd havának is szokták nevezni, mert pünkösd ünnepe általában májusban van. Legkorábban május tizedikén lehet, legkésőbb június tizenharmadikán. Az időpontot húsvét ideje határozza meg. Ez évben május huszonharmadikán ünnepelhetjük a keresztény egyház megalakulásának ünnepét: pünkösd ünnepét. 

Igaz, hogy ez az ünnep már a kereszténység előtt is ünnep volt, az aratás ünnepe, amikor hálaadással mutatták be áldozataikat Jeruzsálemben Kelet népei, de a Jézus halála utáni ünnepet mássá tette az apostolok jelenléte és Péter prédikálása, mert „…akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk…” (ApCsel 2,41). 

Fotó: Nemes Attila

Az Ószövetség szerint az Úr három főünnepet rendelt a zsidóknak: „Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábib hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem! Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt (Jeruzsálemben)!” (2Mózes 23:14-17).

Miért is ünnep az ünnep? 

Márai Sándor gondolatával élve azért, mert „…az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben…”

A hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal töltsük meg. „Tehát az ünneppel.” 

Gondolom, hogy minden keresztény ember érzi pünkösdnek ezt az üzenetét, és megtalálja a templomi találkozásban, az imában és zsoltárban, az úrvacsorában, a családi ünnepi ebédben, az Isten- és emberszolgálatban. 

Nem kell mást tenni, csak engedni, hogy a Szentlélek – ha nem is lángnyelvek formájában és hatalmas szélrohamhoz hasonlóan –, leszálljon és betöltse „az egész házat”, éle-tünket. 

Másként miért lenne ünnep?! 

Az elmúlt egy esztendő nagy változást hozott nemcsak az ember személyes életében, hanem az egyházi életben is.

Sok minden elveszett, de nagyon sok érzés most született vagy erősödött meg az emberben. De vajon mássá, jobbá lett az ember az elmúlt megpróbáló hónapokban? Megváltozott? 

A nagy kérdés az, hogy néha-néha nem lenne-e szükség egy ilyen kényszermegállásra, hogy gondolkozzon el a „teremtés koronája” élete értelméről és céljáról. 

Vagy a nagy ego alázattal ismerje el, hogy van Valaki, aki „Vagyok, aki vagyok” (Móz3,14), és hatalmasabb, mint az ember. Jézus Nikodémusnak mondott felhívása időfeletti: „Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek” (Jn 3,7).

A változás és megváltozás lehetősége minden embernek megadatott, ez csupán határozott döntést és kitartást igényel. Példa erre a pünkösd története. 

Az ószövetségi aratás ünnepéből Isten gondviselő szeretetével, a Szentlélek tanítványokra és a tömegre való kiárasztásával a bizonyságtevés, a bátorság, a példaadás ünnepe lesz, és megtermi gyümölcsét: a keresztény egyház megalakulását. 

A bizonytalankodó, félelemben élő tanítványok áldozócsütörtökön „öntudatra ébredtek”, felismerték a lehetőséget és önmagukban az értékeket, megerősödtek hitükben és elhatározásukban. 

Mondhatnám azt, hogy minden együtt volt. És amikor Péter végre határozottan, igazi vezetőként hallgatósága előtt bizonyságot tett Jézusról, „mintha szíven találta volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” Péter így válaszolt: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát… Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk” (ApCsel 2,37-41). 

Pünkösd ünnepét nagyon sok megnevezéssel illették. Mélységében benne van az ószövetségi múlt tisztelete, a jézusi tanítás szükségességének átadása és a közösségi élet fontossága. 

Példa lehet kétezer év után is: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2,42). E nehéz, megpróbáló időkben talán ez lehet a megtartó erő a kereszténység és a nemzetek számára is!

Pünkösd összetartó ünnep. Minden mozzanata az életről beszél. Üzenetében benne van a remény, a hit, a bizonyítási vágy és a jól végzett munka öröme. A tanítványok, látván, hogy „…az Úr napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel…” (ApCsel 2,47b), meggyőződhettek abban, hogy „közel az Úr”, s szeretete többre biztatja és segíti őket.

Kívánom, hogy a 2021. év pünkösdje erősítse meg minden keresztény emberben a hitet, Jézus tanításainak és példájának igazságát, és legyen ez egy határozott elhatározás és bizonyságtevés az Isten- és emberszolgálatra.

SAJÓ NORBERT teológus:

Mindenkinek a maga nyelvén

– Szél, tűz, nyelveken szólás… Kisgyermekként találkoztam először e csodába illő képekkel – érdemes az ünnepek sorrendjében is felfedeznünk az Isten által elrejtett misztériumot: előbb karácsony, aztán húsvét, majd pünkösd.

Felnőttként már nem csak hallom, mondom is, miképpen fújt és fúj ma is a szél. Igen, komolyan hiszem és vallom azt, hogy ennek az Erő-kiáradásnak máig tartó hatása van!

A nyelveken szólás az egyik olyan kemény kérdés, amelyet azóta is fejtegetünk. Teológiák, sőt „egy”házak feszülnek egymásnak ebben is!

Vannak közösségek, ahol teljesen hanyagolják, esetleg még kerülik is ezt a témát. Olyan gyülekezésen is jártam már, ahol hihetetlen erővel gyakorolják az úgynevezett nyelveken szólást. 

A gond csak az, hogy az ott elhangzottak például számomra teljesen érthetetlenek, a gyermekeink halandzsanyelvéhez hasonló áradat volt. 

Márpedig a Biblia pünkösd kapcsán a lehető legvilágosabban fogalmaz: Péterék beszédét „mindegyikük a maga anyanyelvén” (ApCsel 2, 8b) hallhatta, ráadásul valós időben. 

Valahogy úgy képzelem el ezt, mint amikor az Európai Unió parlamentjében a felszólaló képviselő szavait hivatásos szinkrontolmácsok tucatjai fordítják ugyanazon időben. 

Igen ám, de Péterék „valamennyien Galileából valók” (ApCsel 2, 7b) voltak, a hallgatóságról pedig azt olvassuk, hogy „…a föld minden nemzete közül jöttek…” (ApCsel 2, 5b). Mégis egymásra találtak. Azt olvassuk, hogy nemcsak hogy értették, de még „…mintha szíven találta volna őket…” (ApCsel 2, 37b) a pünkösdi beszéd.

Megfejthetetlen csoda történt, amiért még talán a fösvény marketingesek is vagyont fizetnének: ennyi embert cselekvésre késztetni! 

Hozzám a legközelebb ezt az egészet a stoppolás hozta. Egészen kisgyermek korom óta gyakoroltam az útszéli metakommunikációt: „bízz meg bennem”, „pont oda megyek én is” stb.

Amennyiben összejött, és valaki megszánt, jöhetett a nyelveken szólás. Erre a tényre éppen egy olyan táltos hívta fel a figyelmem, aki, miután megszánta az útszéli szegény diákot, még zsebpénzzel is ellátott, amikor meghallotta, hogy versmondó versenyre igyekszem. 

Ezt követően egy sertést szállító fuvaros, később pedig egy üzletember vitt majdnem hazáig. Volt, akivel talált a szó, volt, akivel nem. Olyan is volt, aki mellett szóhoz sem jutottam, és olyan is akadt, aki mellett a kínos csendet én próbáltam valahogyan megtörni. 

A nyelveken szólás nem egy velünk született képesség – ezekre szokás azt mondani, hogy vagy megvan, vagy nincs, és nem is lesz! Ez egy ajándék, amelyet Isten bármikor és bárkinek megadhat, és értelemszerűen meg is vonhat! 

Akár szorult helyzetben is kaphatjuk, lsd. Lukács evangéliuma 12. fejezetének 12. versét.

Szilárd meggyőződésem, hogy ma is vannak ilyen képességű emberek, sőt afelől is meg vagyok győződve, hogy bármikor szükségem lenne erre a képességre, Isten még számomra is megadhatja a nyelveken szólást. 

Ha megérett az emberiség a nyelvek összezavarodására – Bábel –, jó reménység szerint eljön még egyszer annak is az ideje, hogy mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük, bár ma még a saját családunkon belül is néha az az érzésünk támadhat, hogy olykor nem ugyanazt a nyelvet beszéljük…

MIHALKOV FERENC jezsuita szerzetes:

Út hazafelé

– Mi, jezsuiták idén pünkösdkor kétszeresen is ünneplünk: ünnepeljük a Szentlelket, és rendalapítónk, Loyolai Szent Ignác megtérésének ötszázadik évfordulójára is emlékezünk. 

1521 pünkösdvasárnapján a Pamplona várát védő becsvágyó és hiú baszk nemesnek, Ignácnak egy ágyúgolyó roncsolja szét a lábát, és zúzza szét a jövőjéről és lovagi karrierjéről szőtt álmait. Ágyba kényszerülve olvasmányai – Jézus élete és különösen a szentek élete – hatására elindul a megtérés útján. Betegségének kiszolgáltatottságában és magányában elkezd lelki megmozdulásaira figyelni, és lassan, fokozatosan felismeri Isten hívását. A magát addig hősnek képzelő lovag azt kezdi érezni, hogy maradandóbb örömet szerez neki, ha mások helyett önmagát győzi le, és a szentek nyomába szegődve hitének elmélyítésére törekszik. Jövőképe és élete átalakul, új perspektívát nyer. Elhagyja otthonát, útnak indul, hogy megtalálja azokat az értékeket, amelyeket a Szentlélek működése megsejtetett vele.

Huszonhat évvel ezelőtt, 1995 pünkösdjén, bérmálásom pillanatában éreztem életemben először, hogy tudom, hogy van feladatom, tudom, mit szeretnék kezdeni az életemmel. 

Szent Ignác visszaemlékezéseit olvasva megérintett, ahogyan sebesülése után újraértelmezi a múltját, engedi, hogy Isten alakítsa, majd végleg elszánja magát Krisztus követésére. Hozzá hasonlóan én is azt éreztem, hogy mozdul bennem a Lélek. Szent Ignác lett a bérmavédőszentem, új útra leltem, és a Szentlélek működése nem szűnt meg szívemben. 

A Lélek erő. A Lélek vezeti Jézust Keresztelő Jánoshoz, és ugyanez a Lélek viszi a pusztába is. A Szentlélek nélkül nincs megtérés. A megtérés egyszerre ajándék és út, azaz folyamat. Nem mi tesszük, nem tőlünk indul, és – ahogyan Márton Áron mondja –, nem egyszeri alkalom az életünkben: „mivel természetünk más irányú vonzása nem szűnik meg, a megtérést naponta meg kell ismételni, s az ember csak egy életen át tartó megtérés után ébred tudatára, mit jelent azt mondani: »én hiszek«”.

A Lélek ad lendületet és bátorítást ezekhez az ismétlésekhez. Ő indít el minket ezen az egész életen át tartó úton, a hazatérés útján. 

A Szentlélek átjárja, átformálja, megújítja életünket: az út folyamán szépen, lassan a helyünkre kerülünk, és megérezhetjük, hogy „valóban azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Amikor elkezdjük ezt az új életet élni, megtapasztalhatjuk, hogy otthon vagyunk, jó helyen vagyunk, összhangban vagyunk magunkkal, és olyan béke van bennünk, mely erősebb a küzdelmeinknél és megpróbáltatásainknál. 

Megkérdezhetjük magunktól, hogy ezen a földön, ahol – Márton Áron szavaival – „a hegyek a völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak”, hol érezzük igazán otthon magunkat. 

Ha megpróbálunk rá válaszolni, talán könnyebben ráérzünk, melyik az a hazafelé vezető út, amerre a Lélek mozdít. 

Fotó: Orbán Gellért

Dr. des. NÁNÁSI SÁMUEL, Oltszakadátról származó evangélikus lelkipásztor:

Ami egy Árpád-kori templom megtartó erejében rejlik

– Az oltszakadáti Szeben megyében egy olyan közösség, amely minden nehézsége ellenére őrzi nemzeti és vallási identitását. A történelem folyamán többszöri változáson esett át, a szász behatás vagy román környezet szellemiségével kellett szembenéznie. 

A csoda mégis abban rejlik, hogy miközben úgy tűnik, hogy kulturális identitását lassan elveszítette, utolsó mentsvárként a magyar evangélikus egyházi életformában mégis megtalálta. 

Az ember felteszi ilyenkor a kérdést: hogyan lehetséges, hogy miközben a szerves kultúrában megrozzan egy közösség élete, aközben mégis a hitben felvillan az élni akarás sajátossága? Mindez az Árpád-kori templom hangulatának és a köréje összegyűlt közösségnek, életstílusának, liturgikus tapasztalatainak szerény, de mégis sajátosan megtartó erejében rejlik.

Ebben a templomban látható mindmáig, hogy a történelem miként szőtte meg azt a szellemiséget, amelyet ennek a közösségnek szánt. 

A templom hangulata, egyszerű román kori vonalai, az orgona és az oltár olyan történelmi és spirituális üzenetek, amelyek letagadhatatlan magyar tapasztalati élettereket közvetítenek. 

Oltszakadátiként elmondhatom, hogy bennem is ez az örökség munkálta a magyar evangélikus egyházban tükröződő magyar kultúrát, a nyelviségben való megmaradást és azt a belső, érző képességet, hogy jó nekem ebben a kultúrában felnőni. S bár szülőfalum igencsak megegyszerűsödött a kultúrélet területén, mégis ott él az emberekben az a belső tudás, amely az embert sajátjában megerősítve mások felé nyitottá teszi. 

Érdekes módon, mint minden kultúrákát ápoló közösségben, elválaszthatatlanok a nagyobb ünnepek egyházi szertartásaival egybekötött népies jellegű hagyományok. Nálunk a húsvéttól pünkösdi ünnepekig terjedő liturgikus időszakot csak kulturális élményként statuálhatjuk. 

Pünkösdkor azonban megelevenedik az ünnep egyetemes jellege, amely egyébként is a szellemi-lelki fejlődés történetének keresztény születésnapja. Ha komolyan vesszük az aforisztikus mondást, miszerint a „kultúra lelke a lélek kultúrája”, akkor szemléletes módon tárulkozik elénk a pünkösdi liturgia misztikus üzenete. 

A zenei hanglejtés, amelyben az „oltárkerülés processziója” beletestesül, arra az őskeresztény tapasztalatra enged utalni, amikor a lélek temploma és a felépített templom együvé olvad (sz. megj.: az oltárkerülés egy szakadáti hagyomány, nagy ünnepek első napján a hívek a hitvallás éneklése alatt körbejárják az oltárt és az előtte térden imádkozó papjukat). A pap ilyenkor letérdel az oltár előtt, amely a szolgálat alázatát és a közösség megbecsültségét valamint a teremtés rendjének elfogadását testesíti meg. 

Ez az élményképlet bontotta ki bennem azt a ráérzést, hogy az oltár teológiája mennyire fontos. Annak kihangsúlyozódása mutatja meg minden keresztény és kultúrára törekvő ember szakítópróbáját. A szimbólumon túl ez annyira egyetemes, hogy a mi kultúránknak is szerves részévé vált. 

Amikor ott szolgálok, és az oltárra rátekintek, mindig az jut eszembe, ha ez az oltár nem volna itt, mi rég eltűntünk volna. Ezért hát egyre őszintébben ismétlem meg a zsoltárokban, az énekekben, az imádságban és szereztetési igékben mindazt, ami bennünket eddig is és azután is e Lélek kultúrájába öltöztet. 

Azért nem vagyok pesszimista, mert mindig komolyan vettem, hogy Isten a kövekből is képes fiakat támasztani. Ameddig a liturgia nyelve és a templom falai a magyar nyelv finomságában zajlanak, aközben Isten a mi kisközösségünket erős várrá teszi, és az imádságban előterjesztett kéréseket meghallgatja. 

Több más felekezetű szolgatársam észrevette és megérezte, hogy itt az, aminek történnie kell, annyira egyedi, hogy éppen ezáltal válik egyetemessé. Továbbra is a falu kulturális és vallási központja a jelenlegi körülmények között a templomból kibontakozó életforma marad. 

Sokan nehezen értik azt, hogy milyen nehéz megmaradni egy ilyen enklávészerű közösségnek a többségi nemzet közepette. Azt hiszem, hogy a megmaradt rendszeresség, amely a falu életterére rányomja a bélyegét, nem máshonnan származik, mint abból a Szent István-i örökségből, amelyben ő tízeseket – faluközösségi rendszabályzatokat – állított fel közösségek számára. Megtalálható a céhmesterekre utaló hagyományok világa is, amelyből kiemelnénk a temetkezéshez kapcsolódó szokásokat is: Aki alszegen hal meg, azt felszegről szállítják utolsó útjára. Akik ebben a szolgálatban helyet kapnak, kitüntetett emberek. Szülőfalum jelenlegi állapota tehát nem tömegességben, hanem összezárt kisközösségben él. 

Bízom benne, hogy Isten gondviselő jóságából tágabb életerőre tesz szert, ha tudomásul vesszük, hogy amit teszünk, bármilyen keveset is, azt mindig jól és odaadó módon tegyük. Ez ad ugyanis kulcsot a minőségi fejlődéshez, illetve Isten csodálatos működéséhez. 

Szolgáló lelkipásztorként pünkösdkor mindig Isten Szentlelkét kérem erre a kisközösségre, de erdélyi népünkre is, mert tudom és hiszem, hogy az Istenből hozzánk érkező Lélek mindig új életet teremt ott, ahol minden elhalni tűnik.

Nagy-Bodó Tibor