Let’s go West, USA! (13.)

Utazás az amerikai nyugaton

(2024. június 29. – július 23.)

Világvárosok vonzásában: San Francisco (3.)

Ennek semmi akadálya – gondoltam, ám kiderült, hogy képeslapot nem is olyan egyszerű manapság vásárolni, végül a kikötő butikjaiban sikerült a nyomukra bukkanni. Csakhogy a feladat neheze ezután következett. Hol találunk bélyeget rájuk, és postát, ahol feltehetjük? Ebben a dilemmában a kínai boltos nem tudott segíteni. Sebaj, majd segít a Google, hát csak van posta egy ekkora világvárosban! Ki is néztünk egyet a centrumban, és mindjárt oda buszoztunk. Megdöbbenésünkre egy 20 emeletes felhőkarcolóhoz érkeztünk, s mint kiderült, valószínűleg egész Amerika legfurcsább postáját szemeltük ki. Pechünkre egy szövetségi épületet választottunk, amelyikben többek között törvényszék is működött. Az épületből kifogástalan öltözetű, ápolt, aktatáskás emberek léptek ki, az üvegajtóban egy tagbaszakadt, de szintén módfelett elegáns fekete bőrű kapus állított meg, megkérdezve, hogy mi járatban vagyunk? Megjegyzem, hogy mi nagyon turistásan, többnapos gyűröttséggel, izzadtan, viseltesen nézhettünk ki, ő pedig a drága fekete öltönyében olyan makulátlanul festett, mint hazánkban a magas rangú politikusok, üzletemberek. Kisebbrendűségű érzéssel, megszeppenve tekintettünk az óriásra, és félénken mutogattuk, hogy mi csak a képeslapjainkat szeretnénk postázni. Oké, mondta, de felvilágosított, hogy az épületbe csak útlevéllel léphetünk be, és át kell esnünk a biztonsági ellenőrzésen. Rendben, válaszoltuk, és úgy döntöttünk, hogy a család egy része kint várakozik.

Elkezdődött a biztonsági ellenőrzés, amely, esküszöm, hogy ceremóniásabb volt, mint a repülőtereken. Majdhogynem bugyira vetkőztettek, de ez még nem is lett volna baj, hiszen az olykor eltúlzott óvatoskodásokat már megszoktuk, csakhogy az átvilágító készülék nagyon csúnyán csinált, amikor áthaladtam alatta. A homlokomra csaptam, mert abban a pillanatban sajdult belém, hogy reggel övtáskámba tettem a svájci bicskámat, arra gondolva, hogy majd azzal fogjuk feldarabolni az uzsonnára csomagolt almákat. Az őr magasba emelte a veszélyesnek ítélt zsebkésemet, és én rákvörösen szidtam magamat, amiért meg kell válnom az utazásunk során oly hasznos, de mindig békés célokra használt eszközömtől. Szerencsére a kapus jóindulatú volt, nem dobta kukába, adott egy esélyt, és megengedte, hogy kivigyük a kint várakozó családtagoknak, azzal a feltétellel, hogy amikor visszatérünk, ismét át kellett esnünk az ellenőrzésen. Boldogok voltunk, hogy, ha körülményesen és kalandosan is, végre bejuthattunk a szövetségi épületbe, ám ismét megtorpantunk. Hogyan tovább?

Hogy keressük meg a 20 emeletes épületben a postát? Elvesztődve a labirintusban, félórát lifteztünk, mire végül a pincében találtunk rá a postahivatalra és annak kínai alkalmazottjára, aki fontoskodva ugyan, de kiszámolta a megfelelő árú bélyegeket, amelyekből hármat-hármat kellett ráerőszakolnunk a megírt és megcímzett képeslapokra. Mindent összeszámolva, fél délelőttös ügyintézés után végre hazaindíthattuk a Golden Gate-eket, s bár azok csak hazatérésünk után érkeztek meg, célunkat elértük, a címzetteket megörvendeztettük a letűnőben levő hírvivő figyelmességgel. Örökre emlékezni fogunk életünk legkörülményesebb, legidőigényesebb és legizgalmasabb postai műveletére, bár ha legközelebb Amerikába vetődünk, lehet, hogy inkább a Szilícium-völgy jól bevált házikészítményeit, a Gmailt vagy a Facebook Messengert fogjuk használni.

Még hónapokkal elutazásunk előtt, a programtervezés fázisában, a dráma szakon tanuló Csenge lányomnak az volt a kívánsága, hogy nézzünk meg Amerikában egy színdarabot. Nyár lévén, ez nem volt egyszerű, mivel a társulatok vakációznak. Ugyanakkor olyan vonzó showman csábított előadásával, mint minden idők legnagyobb illuzionistája, David Copperfield, aki Las Vegasban lépett fel ottjártunkkor, illetve a legendás, nagy múltú rockbanda, a Rolling Stones, amely a San Francisco közeli Santa Clarában koncertezett. Csakhogy a büdzsénk, mint ahogy az időnk is, véges volt, mindent nem tűzhettünk programunkba, nem lehettünk telhetetlenek, ezért lányunk végül a San Franciscó-i Orpheum színház műsorajánlatában bukkant rá az éppen ott vendégeskedő Broadway-társulat musicaljére, a Mrs. Doubtfire-re. A zenés vígjáték az azonos című nagy sikerű film (magyar cím: Apa csak egy van) alapján készült, amelyben a rendkívüli improvizációs képességeiről híres szupersztár, Robin Williams alakított emlékezetes főszerepet. A történet cselekményének bonyodalmait és komikumát az adja, hogy a munkanélküli színésznek a felesége megelégeli férje ügyeit, házasságuk felbontását kéri, de a jó apa, aki mindenáron továbbra is látni szeretné három imádott gyermekét, házvezetőnőnek adja ki magát, és derék asszonyságnak öltözködve, inkognitóban tér vissza otthonukba. Nyilván a produkciót nem tudom szakértőként vagy kritikusként, csakis teljesen átlagos nézőként értékelni, de tény, hogy a színmű minden várakozásomat messze felülmúlta, teljesen elvarázsolt, magával ragadott. Egy olyan alkotás volt, amely egy pillanatra sem hagyott unatkozni, gondolatban elkalandozni. Olyan érdekfeszítően, odaadással és profizmussal volt megrendezve és előadva, hogy állítom, még az is értette és tátott szájjal figyelte volna, aki egy szót sem tud angolul. A színészek, különösen a főszereplő, Rob McClure olyan szellemi, hangi és fizikai munkát épített a szerepébe – az egyébként országos turnén, estéről estére, több századik alkalommal –, aminek a megtapasztalására mindig is vágytam. A két és fél órás darab – leszámítva a szünetet – folytonos vibrálás volt. A színek, a hangok, a dalbetétek, a fények, a forgó színpad gyors jelenetváltásai, a főszereplő másodpercek alatt történő látványos átöltözései, átváltozásai elbűvölőek voltak. Azt hiszem, hogy ha valamiben világszínvonalon teljesítenek az amerikaiak, akkor az a színház, a film, a show világa. Az idős hölgynek átöltözött, átmaszkírozott komédiás a megszólalásig hasonlított az áldott emlékezetű néhai Robin Williamsre, ráadásul a történet külön érdekessége, hogy éppenséggel San Franciscóban játszódik, abban a városban, ami egy kicsit most már a miénk is.