Csütörtöki kimenő
A minapi jegyzetem egyik kitétele felháborodást és országos nyugtalanaságot váltott ki olvasóim szélesebb és szűkebb táborában. Sajnálom, mondom, de belátom, valamit tenni kell a csorba kiköszörülése érdekében. Az a mondat a kezdőnegyedben íródott le, és így szólt. „Levelet az emberiségnek már csak a fejletlenebb írástudó része fogalmaz.” Ezzel azt akartam jelezni – magyarázom a bizonyítványomat –, hogy ma már kevesen vetemednek arra, hogy hosszú-hosszú levelet írjanak ennek, annak, hivatalnak, szerelmesnek, hozzátartozónak. Nincs rá idő és nincs rá köz- és magánigény, sőt türelem sincs legtöbbször a címzett oldalán. Ehelyett csörögnek, zörögnek, zenélnek, kukorékolnak, rikácsolnak a mobiltelefonok, ahol végtelenített hosszúságú beszélgetések folytathatók, amelyek akár tartalmasabbak is lehetnek az írott episztolánál. Egy hátrányuk van: nem visszajátszhatók, hacsak a beszélgetők nem egyeznek meg a hangszalagra vételben, illetve, ha a hatóság figyelemre méltónak találja a párbeszéd egyes titkosszolgálatok érdeklődésére számot tartó részleteit. Természetesen az írástudatlanok nem írnak levelet, ezért is folyamodnak a demokratikusabb telefonhoz.
A levélhez hozzátartozik a levéltitok, ami az előző jegyzetemből kimaradt. Ennek megsértése a mindenkori diktatúrák kedvenc időtöltéséhez tartozik, bár minden alkotmány – már ahol van – garantálja, és a sértést a törvény szigorával bünteti.
Levelet írni amúgy szép és tisztességes dolog. Vannak, akik szívesen vetik levélpapírra (kockás füzetlapra, kitépett árkuspapírra) gondolataikat és üzeneteiket. Ha ez számukra a foglalkozások legszebbike, akkor bennük egy író hajlamai támadnak fel és vezetődnek, vetődnek papírra az öröklétnek szánva. Az efféle feljegyzések hasznos forrásai az utódok számára az elődök életéről, mindennapjairól. Egyfajta naplónak is tekinthető, bár nem folyamatosan íródott, hanem szakaszosan: alkalmanként születésnapi , névnapi gratulációba csomagolva, személyi eseményekhez, lelki mozzanatokhoz kötődve.
Aztán vannak az irodalmi és művészi levelezések, amelyek a tudomány, a filológia, a történelem, az irodalomtudomány, a pszichológia vagy a köztörténet számára is jelentősek, a szakemberek érdeklődésére tarthatnak számot. Kritikai és népszerű kiadásokban is publikálhatók, ahol a homályos utalásokat vagy azokat a kijelentéseket, bekezdéseket, szavakat, melyek a mai olvasó számára már nem érthetők, lábjegyzetekben, lapszéli kommentárokban világosítják meg. Ezek komoly művek, iskolákban is tanítják, mi több, ezzel próbálják beavatni a nebulót a levélírás művészetébe.
Madame de Sévigné a 17. században élt, XIV. Lajos francia király kortársa volt, és 1372 levele maradt fönn, amit lányához írt. A levelek a korszak női szemmel, nagy művészi stílusérzékkel megörökített keresztmetszetét adják, és mindmáig nagy érdeklődésre tartanak számot. A levelekben egyaránt előfordul politika és pletykák, botrányok, társadalmi nyugtalanságok, adóprés és királyi szeretők. A királynők magánéletének részletei bomlanak ki, melyeket már máshonnan nem lehetne megtudni, előbányászni a kor történészének. Vagy kéznél vannak az ókorban, a Krisztus előtti első században íródott Cicero-féle levelek (Epistulae ad Familiares), amelyek a csodával határos módon fennmaradtak. Ezeket az episztolákat barátaihoz és közéleti személyekhez intézte, s modellként hatottak (kötelező tananyagként szerepeltek) az egész középkor és kora újkor folyamán, ami a közérdekű levélváltást, szónoklatokat, a gondolatközlés logikai tisztaságát illeti. Ismerünk fiktív leveleket, amelyeket soha nem küldtek el, amelyeket képzeletbeli vagy halott személyekhez írtak irodalmi vallomások gyanánt. Itt a levél csupán forma. (Vö. az ún. levélregény.)
De ha nagyobbakról a köznapi kisemberekre térünk, akkor saját írástudatlanságunkat is elő kell vennünk, hiszen emlékezzünk, micsoda erőfeszítéssel írtuk meg azt az első levelet, amit március 8-ra diktált a tanító néni (bácsi), és amelyet anyánknak körmöltünk le. Belepacázva, újrakezdve, kitörölve, mire elkészült, beleizzadtunk és megesküdtünk, hogy ez volt az utolsó ebben a műfajban. Aztán soha nem tartottuk be az ígéretet, bár a bentlakásból, egyetemről, katonaságból, kórházból, fogságból rendszertelenül írtunk haza. Annál jobban esett levelet kapni. (Ha egyáltalán érkezett… a posta és cenz úr jóvoltából.)
